Felhívás!

Örökös alkotási kényszerben

Örökös alkotási kényszerben Vigadó

Pályájának indulásakor nem volt még egyértelmű, hogy grafikus és festő lesz, az azonban hamar kiderült, hogy van tehetsége és érzéke a művészethez. Tízéves korában tanulta meg a linómetszet és a rézkarc technikáját. Sárosi Mátyás Zsolttal beszélgettünk, aki hamarabb megtanult rajzolni, mint biciklizni.

– Pályája indulásakor természetes volt, hogy festő lesz, vagy volt ennek valamilyen előzménye?

– Nem volt természetes, és egyértelmű sem, ma is grafikus és festő vagyok. De az hamar kiderült, hogy érzékem van a művészethez, tíz-tizenkét éves koromban megtanultam a linómetszet és rézkarc technikáját, ismerősi és családi körben el is nevetik, hogy hamarabb tanultam meg rajzolni, mint biciklizni. Nagyrészt grafikát tanultam, majd egyetem után éreztem szükségét, hogy színekkel is dolgozzak.

– Hogyan választja ki, miket ábrázol alkotásain?

– Témától függ. Gyakori szereplő az emberi figura, mely olykor torzul, furcsa alakot ölt, a mondanivalótól függően. Vannak visszatérő szimbólumaim, mint például a kaktusz, a rossz körülmények közötti túlélés jelképe, a rideg tömbház, amely sokunknak az életére rányomta a bélyegét.

– Mi előzi meg a képei elkészítését?

– Vázlatolás és gondolkodás előzi meg mindig. Van, amikor a gondolat a vázlatolás közben születik, de van, hogy egy gondolatot próbálok megragadni, s az késztet a rajzolásra. Vagyis ceruzával a kezemben gondolkodok. Ezután a vásznakat előkészítem, több rétegből építem fel, sűrű és hígított festék variálásával. A domború, megszilárdult és a folyékony festék reakciójával, festékszórással, spriccolással, ezekkel az előkészületekkel akár egy-két napot is el tudok tölteni. A véletlenszerűség szüli a legszebb dolgokat, és ezekre az alapokra kezdem csak a festményt, gyakran rajzot is.

– Mi az, ami inspirálja, és festésre készteti?

– Az örökös alkotási kényszer: minden, ami a világban történik, hatással van a művészekre, és akarva-akaratlanul is tükrözik a kort, amelyben élnek. Én is dolgoztam fel társadalmi problémákat, filozofikus témákat is, de általában az egyszerűbb gondolatok szebbek, jobban működnek.

– Egyszerre több alkotáson is dolgozik?

– Szoktam több vásznat előkészíteni, de ha van lehetőségem, szeretek egy alkotást végigvinni, vázlattól a megvalósításig, arra koncentrálni, akkor is, ha az több hónapig is eltart.

– Mesélne a megjelent képregényükről? Kinek mi volt a feladata benne? Van rá igény?

– Több képregényünk is született, az első a Fantomatika képregény-havilapban jelent meg, amely egy sci-fi történetet mesélt volna el nyolc részben, más alkotókkal is megosztva az oldalszámokat. De csak az ötödik részig tudtuk kiadni, volt rá igény, de nem elég egy ekkora projekt működtetésére, az előállítás, szállítás sok pénzt emésztett fel. Nagyrészt Szabó Kriszta írta a történetet, én rajzoltam, és néha az írásban is részt vettem. A másik képregényünk a Hősember és Trömpli című sorozat, mely az Előretolt Helyőrség irodalmi mellékletben jelenik meg havonta, jelenleg is, humoros, egyoldalas képregény. Ebben a rajzoláson kívül az írásban is komoly részt vállalok, főképp a poénok kitalálásában, ötletelésben. 2017-ben megjelent még egy rövidebb képregényünk a magyarországi Szépirodalmi Figyelő folyóiratban is, ahová ismét meghívtak, hogy közöljünk valamit.

– Miért tartották fontosnak Szabó Krisztával, hogy képregényt hozzanak létre Erdélyben?

– Elsősorban számunkra volt fontos, mert a sci-fi iránti rajongás által találtunk egymásra, Krisztának már megvolt a története vázlatban, én mindig is ki szerettem volna próbálni magam a képregény-rajzolásban. Másodsorban ez hiánycikk volt a piacon, sőt, Erdélyben sosem jelent meg képregény havilap formájában, de saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy minden nyomtatott média divatjamúlt lett. Azt gondoltuk, hogy eljutunk általa a fiatalabb generációhoz, akikre jellemző a képregény-olvasás, hogy populáris művészetet hozunk létre, vagy inkább a művészetet könnyen, olcsón hozzáférhetővé tesszük számukra, és jó történetekkel szórakoztatjuk őket.

– Visszatérve a munkájára, milyen technikát alkalmaz alkotásainak elkészítéséhez?

– Akrillal szeretek dolgozni, mert nagyon flexibilis anyag, nagyon vastagon, pasztaszerűen is felhordható, de nagyon hígítva, lavírozással, festékszórással is, még tus formában is kapható. Tehát mindent lehet vele csinálni, és nagyon gyorsan szárad, jól lehet vele haladni.

– Most van aktuális kiállítása?

– Igen, egy online kiállítást készítettem a budapesti Magyarság Háza részére, ami a Facebook-oldalukon most is megtekinthető. Nagyon örvendtem a felkérésnek, még ilyent nem csináltam, hogy mint alkotó beszéljek a munkáimról, a Magma Kortárs Közeg támogatott videófelszereléssel, így jó minőségű is lett a filmecske.

– Hogyan tovább, milyen út van kirajzolódva ön előtt?

– Most már második éve egy új vászonra is dolgozok, az emberi testre. A tetoválás is pont olyan ősi művészet, csak rossz a hírneve, de ez nem állított meg abban, hogy kipróbáljam, kíváncsi vagyok, hogy mit rejteget a számomra. De a hagyományos művészetet se hagyom abba. Ebben a helyzetben mindenkinek bizonytalan a jövőképe, de bebizonyosodott, hogy sokkal kevesebb is elég a túlélésünkhöz, ahogy a kaktusz példája is mutatja.

(Az interjú teljes változatát a Vigadó Művelődési Ház Facebook-oldalán olvashatják: https://www.facebook.com/vigadoart.)

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások