Magnebéhat: pletykák a kisvárosban

A magyar széppróza napján, február 18-án 18 órától mutatják be Borcsa Imola Magnebéhat című könyvét a Vigadó Művelődési Házban. A szerzővel beszélgettünk kötetéről, a könyvek varázsáról és az irodalomról.

– Ön mit ünnepel a magyar széppróza napján?

– Viszonylag friss kezdeményezés ez, 2018-ban ünnepelték meg először. Ezek a rendezvények szerintem elsősorban a kapcsolatteremtésről szólnak író és olvasó között, lehetőséget adnak a bemutatkozásra, azáltal, hogy egy napra a magyar prózairodalomra irányítják a figyelmet. Ez pedig fontos, hiszen olvasók nélkül nincs irodalom.

– Mit ad az irodalom az embereknek? Mit gondol, mi a könyvek igazi varázsa?

– Mario Vargas Llosa Nobel-díjas író azt mondja, egyetlen élet nem elég az ember számára, az irodalomra pedig azért van szükségünk, mert lehetőséget ad, hogy megélhessük azokat az életeket, amelyeket a valóság nem ad meg számunkra. Szerintem elsősorban ez tudja megfogni a fiatalokat is az irodalomban, én legalábbis így voltam vele, le sem tudtam tenni Cooper indián- és Verne kalandregényeit, olyan világba röpítettek, ami már nem, vagy soha nem is létezett. Ugyanerre képes a film is, vághatnánk rá, a különbség viszont az, hogy film esetében egy már megalkotott képi világot kell passzív módon befogadni, ahhoz nem kell semmit hozzátenni, az olvasás során viszont teret kap a fantáziánk, mi teremtjük meg, képzeljük el a leírt világot. Ehhez nagyon szorosan kapcsolódik egy másik fontos hozadéka az irodalomnak, hiszen nemcsak idegen helyek, világok megismerését teszi lehetővé, de olvasás közben átélhetünk másféle emberi sorsokat. Ez pedig érzékenyebbé, empatikusabbá tesz.

– Nemsokára bemutatják új, Magnebéhat című könyvét. Miről szól, és miért éppen ezt a címet kapta?

– Két évvel ezelőtt, az egyetem és a rezidensképzés elvégzését követően költöztem haza Kolozsvárról, és kezdtem el dolgozni az Ambrózia gyógyszertárban. Nyolc év nagyvárosi lét után ez mondhatni kultúrsokk volt, amit nem feltétlenül rossz értelemben kell venni, de én például Kolozsváron öt év után sem tudtam egyetlen szomszédom nevét sem (kivéve Péntekékét, akik mellettünk, a 13-asban laktak!), és meg sem ismertem volna őket, ha a lépcsőházon kívül találkozunk. Ez pedig nagyvárosban általános jelenség. Falvakon, kisvárosban nagyon más a helyzet, itt mindenki tud mindenkiről mindent (is), ami részben ad egy otthonosságérzetet, másrészt feszélyező is, hogy másokat érdekel, hogy te mit csinálsz. Szóval ez volt az egyik legszembeötlőbb különbség, innen jött az ötlet, hogy a kisvárost pletykákon át írjam meg. A történeteken keresztül pedig a közelmúltat, főként a rendszerváltás utáni időszakot próbálom feltérképezni, azokat a folyamatokat, amelyek olyanná formálták a társadalmunkat, amilyennek ma ismerjük. Nyilván ezt nem szisztematikusan teszem, hanem kis epizódokat kiragadva, alulnézetből, ahogyan azt a próza engedi. A történetek pedig a gyógyszertárban hangzanak el, innen a Magnebéhat kötetcím.

– Hogy fog neki megírni egy könyvet? Felébred, és eldönti, hogy én mától könyvet írok?

– A kezdet egy író számára mindig a figyelemről szól. Sőt, nemcsak a kezdet, igazából folyton lesben állunk, témák, eredeti szófordulatok, hangulatok után kutatunk, és keressük azok megfogalmazhatóságát. Aztán ez az alaktalan massza elkezd dolgozni az emberben, megszületik az alapötlet, ami aztán rétegződik, egyre összetettebbé válni. Ezek után már „csak” meg kell írni.

– Mit olvas szabadidejében, és mit fog a magyar széppróza napján?

– Főként prózát olvasok. Nem szakmai ártalom ez, nem a fortélyokat próbálom ellesni ilyenkor, hanem ez kapcsol ki leginkább. Néhány éve kezdtem következetesen odafigyelni a kortárs irodalomra, vegyesen olvasok azt és klasszikusokat. Az indulók közül nagyon szerettem például Mucha Dorka tavaly megjelent regényét, a Puncsot. A nagyok közül Ottlikhoz térek vissza leggyakrabban, az Iskola a határon sokadszorra is izgalmas olvasmány. A kézdivásárhelyi kötetbemutatóm éppen a széppróza napján lesz, és mivel a szerzőnek fel is kell olvasnia, aznapi olvasmányaim közt lesz egy Borcsa Imola-novella is…

– Ha most arra kérném, írjon egy könyvet az elmúlásról, sikerülne?

– A világ folyton változásban van, és a változás magában hordozza valaminek az elmúlását. Így lényegében bármilyen témát választunk, az mindig szól az elmúlásról is.