Megfejtett rejtély

Amíg be nem köszöntött az ősz, addig esténként a szőlőlugast használták a házi verebek éjszakai szálláshelyül, nagy örömömre. Ott zsinatoltak a szőlőfürtök között.

Hangoskodtak, csipkedték egymást a jobbnál jobb helyekért. Minden este hosszú percek teltek el, mire elcsendesültek. Egyik este arra lettem figyelmes, hogy furcsa csend van. Kimentem az udvarra, és akkor vettem észre, hogy a verebek valahova eltűntek. Mi történhetett?

Foglalkoztatott a gondolat, mert egyik napról a másikra tűntek el. Nem szüreteltünk, néhány éve meghagyom a szőlőt a madaraknak, tehát nem ez lehetett az oka. Macska nincs az udvaron, amióta Csibész, a kiskutyánk megérkezett hozzánk, és családtag lett. Tehát a verebek nem voltak zavarva, mégis eltűntek.

Csak néhány nap múlva jöttem rá, hogy mi történt. Ugyanis észrevettem, hogy napközben ott voltak a környéken. Ötvenkettőt számoltam össze. Este a programomat úgy időzítettem, hogy naplemente előtt kint tudjak lenni. Kiültem, és vártam, hallgatóztam, és egyszer csak megoldódott a rejtély: a „madaraim” csatlakoztak más verébcsapatokhoz, és egy távoli magas jegenyefán töltötték az éjszakát. Úgy látszik, ekkora csapatnak már nem tudott a szőlőlugas biztonságos szállást adni, így elköltöztek, mert a verebek társas lények, nagyon szeretnek ősszel csapatokba verődni, és közösen éjszakázni. Azért nem hagytak cserben, mert napközben ott vannak a tyúkudvaron, várják, hogy adjak enni a szárnyasoknak. Nem félnek, már megszoktak, de fényképezni még mindig nem engedik magukat, csak tisztes távolságból.

Kelemen László