Felhívás!

Tanulni, írni, dolgozni

Tanulni, írni, dolgozni Vigadó

Új sorozatunkban egyetemisták mesélnek arról, hogyan kerültek kapcsolatba a művészetekkel. Voloncs Attila író 1999-ben született Kézdivásárhelyen. Kézdiszentléleken nőtt fel, jelenleg Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-filozófia szakán tanul. Ő mesélt nekünk Budapestről, terveiről, közéleti szerepekről.

Nem tudom, és nem is szeretném összehasonlítani a szülőföldemet Budapesttel. Gyökeres másságuk és megdöbbentően hasonló problémáik közepette akarok olyat kívánni, ami mindkettő számára előremutató lehet: egy önazonos, múltját elfogadó, szorosabb testvériségre építő Kelet-Európát. Ahol a nehéz idők nyomasztó hangulata a kiújuló törzsi háború helyett az egymás felé fordulásra késztet, és a jogos elitellenesség nem a sovinizmusban, hanem az emberi méltóság visszanyerésében lát pályát. Az én méltóságom a másik méltósága is. Talán ez az elmúlt három év legnagyobb tanulsága.

Amikor 2018 nyarán Budapestre érkeztem, leginkább az motivált, hogy teljesen egyedül építhetek fel valami újat, próbálhatom ki magam egy új közegben ismeretlenül. Nem kíméltem időt és energiát, hogy párbajra hívjam ezt a beláthatatlan és fenyegető világvárost. Mindegy volt, hogy ő győz, vagy én győzőm le őt, meg akartam mérkőzni vele. Végül a párbaj elmaradt, helyette egészen közelről ismertük meg egymást: rámutatott a gyengeségeimre és hiányosságaimra, én megláttam elesettségét és segélykiáltásait a pompa mögött. Rengeteg sikert adott, mégsem emiatt lett fontos.

Általa és benne tudtam igazán megszeretni azt az otthont, ami egyúttal a gyerekkort is jelenti. Teret és időt tanultam szeretni a távolság által, amit nyújtott. És persze sem az itt, sem az ott nem üres teret és időt jelent, hanem mindenekelőtt embereket, akik kedvesek számomra, akiket jó ideje nem tudtam megölelni, meg benyomások, hangok, illatok, örökre velem maradt mozdulatok és szavak sokaságát. Én ismerem az utcák hidegét, a fák részleteit és a zajok típusait, és végignéztem megannyi nehéz reggelt másokban és magamban. Gimnáziumban mindig elsőnek értem be, és homlokomat az ablakhoz nyomva figyeltem, ahogyan jönnek. Könnyű szédülés, sok száz ember, bajok és örömök. Mindenki cipel valami számomra fel nem foghatót, amit mégis körbe tudok járni. Minden elhallgatásnak hőmérséklete van, minden örömöt megízlelhetek, nem vagyok bezárva magamba. Lehetne ennél több kincsem? Ez az anyag, ami miatt nem lehet nem írni. És ha már így van, szeretnék mesélni nekik arról, amit talán nem vesznek észre magukban és maguk körül.

Mert mostanában sokat gondolok arra, mennyire nem cserélném el ezt a nagy, közös térséget. Pátosz nélkül, hiszen az is álszent, aki nem látja nyomorát. De nem kell a gyarmatosítók gőgje és a sokmillió koponyán felépült gazdagság, a gyarmatosítottak méltósága kell. Ha már az a szerencse ért, hogy nap mint nap remekműveket olvashatok, és a töredékét sem kell átélnem annak a kilátástalanságnak és a magaláztatásnak, ami körülöttem annyi embert sújt, a legkevesebb, hogy amit alkotok, az nem az egyén kiterjesztése, hanem a közös megragadása. Jó ideje nem az objektív siker érdekel, hanem az, hogy aki engem olvas, néhány pillanatra azt érezhesse: valaki ismeri és megérti őt.

Hát így esett, hogy mostanában nem mérkőzni és nem győzni akarok. Hogy mik a terveim? Valamikor hazamenni végre. Bemutatni a barátnőmet a szüleimnek. Megmutatni neki a falut és a várost, ahol felnőttem. Tanulni, írni, dolgozni. Leszűrni a káosz tanulságait, és újjáépíteni, amint lehet.

Névtelen hozzászólás

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások
  • User
    Dátum: 2021. január 14., 8:42
    ÉRTÉKELÉS: -2

    Hát… A gyarmatosítók gőgjéért is, a gyarmatosítottak méltóságáért is távolabb kellene menni. Hálistennek. Korszerű és divatos persze, amit a fiatalember mond, csak éppen nem ránk érvényes.