Ó, csöndes utcáim!

Köszönj szépen mindenkinek az úton! – hallottam kislányként mindig, amikor kitettem a lábamat a kapun. Kora tavasztól késő őszig zsongott az utca. A házak előtt kis lócákon ültek az idős bácsik és nénik, akik mellett nem lehetett úgy elmenni, hogy egy-két kérdést ne tettek volna fel. Mivel a játszótér közelében lakom, gyerekek és fiatalok csoportjával is mindig összefutottam.

Mi is kint bandáztunk a testvéremmel az utcán a szomszéd gyerekekkel. Csak ímmel-ámmal mentünk haza ebédelni vagy uzsonnázni. Majd az ablakokból kitekintő anyukák vacsorára hívó szavaival ért véget a napi móka, de természetesen csak másnap reggelig, akkor minden kezdődhetett elölről. Ahogy nagyobbak lettünk, ez egyre inkább kikopott az életünkből, de mindig találtunk elfoglaltságot a házon kívül.

Most alig kell köszönnöm egy félórás séta alatt. A lócák, a rajtuk ülő, kedvesen kíváncsi idősökkel eltűntek. Gyerekekkel is csak akkor találkozni, ha iskolaidőben robognak hazafelé. Néhány kismama babakocsit tologatva elhalad mellettem, egy-két fiatal is talán. A percenként elsuhanó autókba bebólintok – egyébként, amikor mi az út közepén labdáztunk, nagyjából óránként zavart meg egy-egy kocsi –, a kocsmák előtt üldögélőknek odaköszönök. A játszótéren órákig senki. Azt sem tudják a kicsik szerintem, milyen sorban állni a hintáknál, vagy tizenöten egyszerre lecsúszni a csúszdán.

Manapság senkinek sincs ideje arra, amire régen még órákig volt. A fiatalabbak otthon, az interneten keresztül „bandáznak”, aki betöltötte már a tizennyolcat, valószínűleg autóval „sétál”. Az én korosztályom vagy egyetemen, más városban, vagy egyenesen külföldön van. Valamiért már a nagymamáknak sincs idejük a kispadon beszélgetni. A személyközi kapcsolattartásra már senkinek sincs ideje, meg úgy kedve sem nagyon. Belekényelmesedtünk saját kis világunkba, ahonnan nem szívesen lépünk ki. Telefonon lerendezünk mindent. Felkelünk, és lefekvésig rohanunk.

Bartok Barbara

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.