Mi is a tehetség?

A tehetség nem más, mint az újrakezdés bátorsága – idézik Arthur Honegger svájci származású francia zeneszerzőtől, a huszadik század egyik ünnepelt művészi nagyságától a jeligévé vált mondatot, s aforizmaszerű tömörségében valóban meggondolkodtató tapasztalata lehetett az alkotás gondjaival oly sikeresen megbirkózott nagyhírű zenésznek. Az ilyesmi felismerésként születik egy-egy vívódásból egy kérdés megoldását megtaláló lélekben, s nem véletlenül ver oly nagy visszhangot, s kapja fel a közéleti nyelvhasználat, hiszen sokak szembesülnek az építés vagy éppen az alkotás ilyen-olyan dilemmáival.

A megállapítás mégis sajátos, hiszen nem a kiugró képességre hivatkozik, nem a teljesítmény, a kész mű minden kétséget kizáró bizonyító erejét hozza fel, e helyett a merészséget emeli ki, amivel valaki, esetleg valamilyen épp elbátortalanító külső vagy belső akadály leküzdése után, az újrakezdés kalandjának vállalására szánja el magát, és ezért tehetsége a bátorság tüzén edződve kezd új alkotásba.

Tekintélyuralmaknak alávetett világunkban nemegyszer van szükség hasonló igazságok támaszára. Számtalanszor derül ki, hogy akiknek támogatniuk kellene minket egy jó ügy érdekében, pont azok törik le az ember jóra törekvését kishitűségükkel, vagy verik főbe holmi halott tekintély bunkósbotjával, mert maguk is beálltak a tekintély előtt hajbókolók hadába, nem véve észre, hogy az már régen represszív, elnyomó jellegű hatalom, s inkább eltakarítani kellene az útból (nem a művet, hanem a személy istenítését), nem kultuszát űzni tovább — épp a kezdők, vagy az újrakezdők rovására.  Quod erat demonstrandum.

Mindez Szilágyi István új regénye kapcsán jutott eszembe, melynek sikert jósolni nem nagy kritikusi tett. A Rákóczi-féle szabadságharcban a nagy újrakezdésnek nem a kudarcát, hanem a bátorságát ünnepeljük, s mennyire igazunk van.