Felhívás!

Magányos fák

Most, hogy Csontváry-évforduló van, nem mulaszthatjuk el szólni a mi fáinkról is. Éppen a nagy festő példájából tudjuk, olvassuk ki, hogy a fa milyen rendkívüli erővel tükrözheti a festő lelkivilágát, örömét és szomorúságát, talán ezért is fordulnak a festők inkább az erdő felé; mintha félnének a magányos fák sugallataitól, mintha titkok sejlenének fel egy-egy alkotásból. Azt tudjuk, hogy talán nincs senki más, aki oly erővel és szuggesztivitással festette volna meg a magányos fát, mint Csontváry Kosztka Tivadar.

Valahol a libanoni fennsíkon bolyongott, amikor szemébe ötlött (ötölhetett) a vihar tépázta cédrusfa, önmagát ismerhette fel benne, s meg is született a Magányos cédrus, amelyet sokan amolyan önéletrajzi szimbólumnak tartanak. De jelképszerű másik cédrusa is, a Zarándokolás a cédrushoz, mely jóval a hegy fölé nő – talán ez által szimbolizálva a kiszolgáltatottságot, a hatalmat, a törtetést?

Persze, minden nézőnek joga van azt olvasni ki egy festményből, amit akar, amit akkor pillanatnyilag érez. Nos, ilyen gondolatokkal néztem meg újra Ravasz Erzsébet fás kiállítását a Kónya Ádám Művelődési Házban, s ha a Csontváry-képek a zavartságot, a hajszoltságot éreztetik számomra, Ravasz Erzsébet háromtucatnyi „magányos” fája a nyugalmat, a kiegyensúlyozottságot közvetíti. Persze, badarságnak tűnhet a két alkotót összemérni, egyikük a magyar festészet zsenije, másikuk önmaga szórakoztatására ragadott ecsetet nyugdíjba vonulása után, s talált rá ezekre a fákra, és meg is fesse azokat a matuzsálemeket, amelyek legalább száz, de talán jóval több esztendeje állnak magányosan, dacolva az idővel, a viszontagságokkal, s fejet nem hajtva válaszolnak az időnként felerősödött, mostanság egyre gyakrabban ellenségesen viharrá fejlődött szeleknek.

A költészet megtanított arra, hogy a legbanálisabb dolgot is jelképesnek fogjuk fel, ha a költő beleigazítja a versébe, s ne tartózkodjunk, ha valamiben fel kell ismerni a szépet, a csodálatost, de ne tartózkodjunk annak megfogalmazásától sem, ha netán valami ártalmunkra van. Én úgy néztem ezekre a magányos, ősöreg tölgyekre, hársakra, nyárfákra, füzekre, mint az örök élet jeleire, amelyeket még a villám sem hasít ketté, mert annál nagyobb bennük az élni akarás.

Megerősítette bennem ezt a hitet a kiállítással egy időben bemutatott könyv, Kis Emese ragyogó vallomása Háromszék megye legősibb, legjellegzetesebb fáiról, amelyeket kézdivásárhelyi tanítványaival nem csupán rendre felkeresett, hanem meg is jelölt kis, háromnyelvű táblácskákkal, mintha azok a fák nem egynyelvűek lennének. De így előzhető meg a szövegirtók romboló szenvedélye, akik talán még ezekre az ártatlan magányos fákra is rárontanának! Így együtt, a fát megidéző festménysorozat és a fákat leíró, bemutató könyv megható pillanatokat szerzett az érdeklődő közönségnek.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.