Felhívás!

Kavicsok

A szövés szónak a köz- és irodalmi nyelvben érvényes jelentése mellett van egy tájnyelvi, a játékkal, mégpedig egy gyermekjátékkal kapcsolatos jelentése is. Mi magunk is gyermekként múlattuk az időt szövéssel úgy félszázaddal ezelőtt. Nyári napokon, hőségben alig vártuk, hogy belegázoljunk a Kászon-patakába, s ha nem fürödöztünk a mélyebb gübékben, akkor százados fűzekkel, éger- és más bokrokkal, szederrel benőtt partjai árnyas környezetet kínáltak a különböző gyermeki elfoglaltságoknak, többek között a szövésnek is.

A gyorsabb sodrású, de sekély szakaszokban lehetett e játék „hozzávalóit”, a simára csiszolódott lapos, éremszerű kavicsokat összegyűjteni. Ezek voltak a játékszerek, amelyeket, ugye, a legmárkásabb gyártó, a természet, az elemek állítottak elő évezredes munka eredményeként. Nos, a készlet birtokában aztán versenyre lehetett kelni, hogy kiderüljön, ki az ügyesebb, ki dobja távolabb a lapos kavicsot, de magányosan, csak úgy kedvtelésből, egyéni csúcsokat is lehetett döntögetni…

A dobás, persze, nem a szokásos módon történt, hanem az eldobott kavicsnak a folyóvíz felszínén, azt érintve kellett „haladnia”, s lehetőleg minél távolabb belevesznie a vízbe. A vízfelszínt mintegy ugrálva, táncolva érintő kő pedig kis kerek fodrozó hullámokat idézett elő, s ezek a körkörös hullámok láncszerűen egymásba kapcsolódva, amilyen távolra csak elért a kő, olyan hosszúra terjedtek. A dobást végzőhöz közeli hullámok nagyobb átmérőjűek voltak, a távolabbiak fokozatosan veszítettek méreteikből. Egyik költő barátunk táncoló kövekként idézi e játékot, s hogy azért lenne szövés a neve, mert az eldobott kavics a szövés munkafolyamatának egyik kellékét, a szövőszék vagy szövőgép vetélő nevű alkatrészének átdobását, illetve a fonalak közötti „siklását” idézi. (Ferencz Imre: Táncoló kövek)
Ajánlatos volt ehhez a „versenyszámhoz” csendesebb folyású szakaszokat keresni a patakban, hogy minél mutatósabbak legyenek a „láncszemek”, a hullámverések, vagy hogy az értelmező szótár megfogalmazását idézzem: a kacsázás. Magának a fogásnak is megvolt a csínja-bínja: a dobást sekély vízben állva, a kavicsot a mutató- és nagyujj, valamint a hüvelykujj hármas szorításából elengedve volt a legajánlatosabb végezni.
Az ilyen kavicsokat aztán szívesen gyűjtötte, őrizte, csereberélte is a gyermek, hiszen színük, alakjuk, tapintásuk csupa gyönyörűséget szerzett, mikor kézbe vette. Mindenik egyszeri darab, keletkezésüket, formálódásukat sokféle ismeretlen erőnek köszönhetik, így titkokat rejtenek magukban.
Az őselemek működéséről tanúskodnak a kavicsok, amint az erkölcsi törvények is a történelem kezdetei óta működő „őselemek” működése nyomán formálódtak, az emberi együttélés során „csiszolódtak”. Jobbá, élhetőbbé kellene tenni ugyanis az emberi nem számára a földi létezést ezek követése által, akár játszani is tudjon az egyes ember, s ne egymás kijátszására, netán megkövezésére használtassék az együttélést szabályozó parancs és törvény…

Mert hiszen rendnek kell lennie, amelyet a szabadság szül klasszikus költőnk szerint, aki ez utóbbit, a szabadságot szólítva írta le: „játszani is engedd szép, komoly fiadat!” De hogy ez az óhaj beteljesületlen, azt napjainkban is tapasztalni szerte a nagyvilágban s szűkebb köreinkben. Pedig lehetne, úgymond, felemelőbb elfoglaltságunk is, mint az önös érdekek követése, amit, ugye, szívesen (!) teszünk – jobbára a jóérzés és az elemi erkölcsi törvények ellenében. Követendő az lehetne például, hogy tudd felajánlani – mint egykor a tanítványok a Mester felszólítására – meglévő öt kenyered és két halad, mert hiszen ilyen esetben várhatod ezek csodás szaporítását, s ezáltal akár ötezer éhezőn is segíthetsz. Amint megtörtént ez a Genezáreti-tó partján…

Ilyen erkölcsi törvényre, e szent helyen tett egykori felajánlásra is emlékeztetnek ama tó partjáról hozott, évezredek során csiszolódott kavicsaim!

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.