Felhívás!

Felhívás a versszeretetre

Vita támadt arról, törekednek-e a mai költők arra, hogy növeljék olvasótáboruk, és a válasz nyilván csak az is-is lehet. Elegendő Lackfi János Kárpát-medence-járó körútjaira gondolni, a vele való találkozást kereső ezrekre utalni – magam Csíkszeredában voltam egynek résztvevője –, hogy igenis belássuk, létezik népszerű költő és létezik olyan író is, aki a tömegrendezvények kimondottan nagy mestere.

No de a posztmodern írótábor nagyobb fele egyáltalán nem keresi az olvasók kegyeit, mi több, szinte elzárkózik tőlük, pár tucat vagy mondjuk, kétszáz példányban megjelent kötetein féltékenyen kotol, legfeljebb egy-egy szerkesztőségnek vagy kiszemelt recenzensnek juttat belőle. Verskötetek bemutatóira is alig akad érdeklődő, ugyanis a közönség rájött, nem neki készülnek ezek az írások. A költővé költők által felkent illetők nem is bánják, hogy csak a vájt fülűek érdeklődnek műveik iránt, s a költő státusra, a „trónusra” féltékenyen vigyáznak, annak közelébe se engednek senkit, illetve csak azt, aki a fenti elzárkózás úzusát műveli.

Ezért érdemes megszívlelni, amit Bíró Béla, az ismert irodalomtörténész és esztéta mond egy újabb írásában: A hagyományos „ lírában a költő mint a szubjektív belsőség alanya (…) kiválik ugyan a közösségből, de vissza is talál közösségéhez. Ez a szabályos körfolyamat a költészet minden vonatkozását a legapróbb formaelemekig áthatja, s így válik alapvetően lírai tartalommá, azaz a közösségből való kiválás és az abba való visszatalálás érzéki megjelenítőjévé: az időmértékes vagy hangsúlyos verselés szabályosan ismétlődő alakzatai: a verslábak, a rímek, a szakaszok, a refrének vagy a versszerkezetek” stb., az „úgynevezett kötött formák révén.

Az újkori költészet mindinkább eltávolodott ettől a sémától. A hangsúly a közösségről már társadalmilag is az individuumra, azaz a közösségből való kiválás mozzanatára helyeződött át, az ihlet szakrális aspektusai jobbára elsorvadtak, s a közösséghez való visszatérés is relativizálódott. A költő gyakorta már csak önmagával kommunikál. Ez az az attitűd (mellyel Arany és Petőfi még polemizál) vagy a költészetnek az a formája, melynek keretében a költők (a fokozatosan semmibe tűnő olvasóközönség feje fölött) jobbára egymással társalognak, a legújabb kori költészetben szinte már általánossá válik.”

No de a világlíra történetében voltak még ilyen időszakok s azokat a kitárulkozás korai követték. Miért lenne korai ezt megint leszögezni?

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.