Nekik remi, nekünk semmi
Közírók álláspontja, véleménye közérdekű kérdések, gondok kapcsán.
Honlapunk immár közel húsz éve igyekszik folyamatosan helyi jellegű hírekkel, közérdeklődésre számot tartó írásokkal jelentkezni, mindeddig díjmentesen. Ennek hátterében főként a Székely Hírmondó nyomtatott verziójának előfizetői, olvasói, valamint a fizetett hirdetési felületeket igénylő ügyfeleink állnak, nekik köszönhető, hogy ezt a szolgáltatást ingyenesen tudjuk biztosítani.
Most viszont nehéz helyzetbe kerültünk, ugyanis a koronavírus-járvány kiváltatta gazdasági mélyzuhanás következtében hirdetési bevételeink több mint 50 százalékkal estek vissza, a nyomda is áremelésre kényszerül, szabadeladásban pedig egyre kevesebb példányt tudunk értékesíteni. Ezért arra kérjük honlapunk kedvelőit, fizessenek elő a Székely Hírmondó nyomtatott verziójára is, hogy a hirmondo.ro továbbra is első számú információforrásként működhessen, hogy munkánkat továbbra is szakszerűen és hitelesen tudjuk végezni.
A következő telefonszámok egyikén napközben bármikor hívhatnak, bemondva nevüket, lakcímüket (de elküldhetik e-mail-ben is), és előfizetés-gyűjtő munkatársunk felkeresi Önöket a lakásukon, de a szerkesztőségben személyesen is megrendelhetik Székelyföld legkedveltebb napilapját. Kérjük, segítsenek, hogy ezekben az emberpróbáló időkben is szolgálhassuk Önöket!
A szerkesztőség
Előfizetés-ügyben hívható telefonszámok:
E-mail: office@szekelyhirmondo.ro
Emellett adományokat is szívesen fogadunk a következő bankszámlaszámon:
Profiton Srl: RO56 BTRL 0150 1202 A385 98XX - Banca Transilvania, Suc. Sfantu Gheorghe
Marcsi tanár néni az entrópia kevésbé szemléletes fogalmát magyarázza nagy szakmai lelkesedéssel két pótérettségis diáknak. Talán szabályellenesen, odahaza, a saját dolgozószobájában, és mikor felcsillan az érdeklődés a nebulók szemében, fülelni kezd, majd hangnemet vált:
– Karcsika, mit csinálsz a hűtőben?
– Egy… egy kicsit állítok a termosztáton…
– Csak egy kicsit?
– Nagyon keveset, Marcsikám.
– De azért marad belőle holnap ebédre is?
A diákok pisolyognak, rég járnak már pótórára, ismerik a dörgést, úgyhogy egyik odasúgja a másiknak:
– Az attól függ, mikor fejezzük be az entrópiát.
Nemsokára minden világos a kérdéskörben, úgyhogy szedelőzködnek a gyerekek, és Marcsi néni jutalomcsokival kínálja őket, amikor Karcsi bácsi hatalmas alakjától elsötétül a konyha felől az ajtókeret. Lévén szakmabeli, hozzáértően kommentálja az eredményes órát, és közben néhány csokit bemajszol az odakészített diákcsemegéből.
– Karcsikám, lelkem, légy szíves, hívjad a gyerekeknek a liftet, tudod, mindig elakad a harmadikon!
A szófogadó férj kicsit zavartan, motyogva, de mind a százharminc kilójával engedelmesen előretolat a folyosóra, majd visszatérve, bűnbánó pofával nézi a hűtőszekrényt a konyhában, ahol neje már inkvizíciót tart.
– Édesem, mondd meg végre, mikor kezded már el a fogyókúrát? Tudod jól, már tavaly megmondta Béla barátod, hogy meg fog ütni hamarosan a guta, ha így folytatod. Mit fogsz neki mondani a jövő héten, ha odautazol hozzá az évi kezelésedre?
– Jól van, na, jól van, inkább nem is vacsorázom ma, csak ezt a banánt…
– Rendben, majd elosztjuk. Ketten megeszünk egyet.
– Igen-igen, ketten… kettőt.
– Én nem is értem, miért vettél engem feleségül, ha egyáltalán nem hallgatsz rám!
– Két oka is volt annak, lelkem-szerelmem! Az egyik, hogy Te laktál hozzánk a legközelebb a Csermalom utcában, a másik, hogy pontosan mellettetek volt a Jaksics bácsi péksége. Emlékszel még a kiflik s a kenyér illatára, aranyoskám?
Ilyen előzmények után Karcsi tényleg elutazott kezeltetni a magas vérnyomását, a „cukorkáját”, meg az egyebeket, amelyek a kilóihoz társultak. Béla doktor gyerekkori barátja, volt osztálytársa, elég megértően hallgatja a panaszait, bűnbánatát, hiszen együtt ették meg annak idején a szomszéd néni egész tál krémes lepényét, persze „tévedésből”, a közös éléskamrából, matekozás közben, a szűkös külvárosi lakásban. De hát orvosi empátia ide vagy oda, a baráton mindez önmagában nem segít, most már szigorúan fogyózni kell! Karcsika figyel, bólogat, fogadkozik, majd a végén megszólal:
– Tudod, Béla, próbálkozok én… A múltkor is vacsora nélkül feküdtem le, és azt álmodtam, Mari nincs otthon, és hogy van a konyhaasztalon egy gyönyörű pityókás házikenyér. Mellette egy bögre pecsenyezsír. Hát én megkezdtem, és leszeltem vagy két karéjjal, tudod, úgy körbe-körbe a közepén, megkentem azzal a finom zsírral, és… megettem. A többit be a kredencbe. Egyszer csak a Marcsi hangjára ébredek: „Karcsikaaa! Mit keres az asztalon ez a zsíros konyhakés?”
Török Samu