Az alvajáró

Marcsi tanár néni az entrópia kevésbé szemléletes fogalmát magyarázza nagy szakmai lelkesedéssel két pótérettségis diáknak. Talán szabályellenesen, odahaza, a saját dolgozószobájában, és mikor felcsillan az érdeklődés a nebulók szemében, fülelni kezd, majd hangnemet vált:

– Karcsika, mit csinálsz a hűtőben?

– Egy… egy kicsit állítok a termosztáton…

– Csak egy kicsit?

– Nagyon keveset, Marcsikám.

– De azért marad belőle holnap ebédre is?

A diákok pisolyognak, rég járnak már pótórára, ismerik a dörgést, úgyhogy egyik odasúgja a másiknak:

– Az attól függ, mikor fejezzük be az entrópiát.

Nemsokára minden világos a kérdéskörben, úgyhogy szedelőzködnek a gyerekek, és Marcsi néni jutalomcsokival kínálja őket, amikor Karcsi bácsi hatalmas alakjától elsötétül a konyha felől az ajtókeret. Lévén szakmabeli, hozzáértően kommentálja az eredményes órát, és közben néhány csokit bemajszol az odakészített diákcsemegéből.

– Karcsikám, lelkem, légy szíves, hívjad a gyerekeknek a liftet, tudod, mindig elakad a harmadikon!

A szófogadó férj kicsit zavartan, motyogva, de mind a százharminc kilójával engedelmesen előretolat a folyosóra, majd visszatérve, bűnbánó pofával nézi a hűtőszekrényt a konyhában, ahol neje már inkvizíciót tart.

– Édesem, mondd meg végre, mikor kezded már el a fogyókúrát? Tudod jól, már tavaly megmondta Béla barátod, hogy meg fog ütni hamarosan a guta, ha így folytatod. Mit fogsz neki mondani a jövő héten, ha odautazol hozzá az évi kezelésedre?

– Jól van, na, jól van, inkább nem is vacsorázom ma, csak ezt a banánt…

– Rendben, majd elosztjuk. Ketten megeszünk egyet.

– Igen-igen, ketten… kettőt.

– Én nem is értem, miért vettél engem feleségül, ha egyáltalán nem hallgatsz rám!

– Két oka is volt annak, lelkem-szerelmem! Az egyik, hogy Te laktál hozzánk a legközelebb a Csermalom utcában, a másik, hogy pontosan mellettetek volt a Jaksics bácsi péksége. Emlékszel még a kiflik s a kenyér illatára, aranyoskám?

Ilyen előzmények után Karcsi tényleg elutazott kezeltetni a magas vérnyomását, a „cukorkáját”, meg az egyebeket, amelyek a kilóihoz társultak. Béla doktor gyerekkori barátja, volt osztálytársa, elég megértően hallgatja a panaszait, bűnbánatát, hiszen együtt ették meg annak idején a szomszéd néni egész tál krémes lepényét, persze „tévedésből”, a közös éléskamrából, matekozás közben, a szűkös külvárosi lakásban. De hát orvosi empátia ide vagy oda, a baráton mindez önmagában nem segít, most már szigorúan fogyózni kell!  Karcsika figyel, bólogat, fogadkozik, majd a végén megszólal:

– Tudod, Béla, próbálkozok én… A múltkor is vacsora nélkül feküdtem le, és azt álmodtam, Mari nincs otthon, és hogy van a konyhaasztalon egy gyönyörű pityókás házikenyér. Mellette egy bögre pecsenyezsír. Hát én megkezdtem, és leszeltem vagy két karéjjal, tudod, úgy körbe-körbe a közepén, megkentem azzal a finom zsírral, és… megettem. A többit be a kredencbe. Egyszer csak a Marcsi hangjára ébredek: „Karcsikaaa! Mit keres az asztalon ez a zsíros konyhakés?”

Török Samu

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.