Hány éves lehetne a béke?

Még a koldus is rohangálna föl s alá, garasait szorongatván lyukas zsebében adakozó kedvvel: csak megmondaná valaki, hogy is lehetett volna elkerülnünk bár a második világháborút! Most, ebben a kirakatos 21. században is akadnak gatyáig okosak, akik okfejtik, hogyan is lehetett volna elkerülni az anya- és nemzetgyilkolást ezelőtt éppen 80 évvel. Nem menekülhet se koldus, se király az elibénk terített, legfrissebb jövendő felelőssége elől.

Fordulok arccal most Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) felé. Miért épp Ő? Mert az emberiség érdekében viselte mind a vádat, mind a felelősséget Marosvásárhelyi gondolatok című filozófiai elégiájában. Itt s magam még annyit, hogy a világháborúkat sorszámozni nevetséges, Óegyiptomtól eddig is.

Mi is emelhet fel egy halandót jobban,

Mint ha az emberség tüzétől fellobban,

S úgy nézvén a földet, mint azonegy tanyát,

És a természetet, mint egy közös anyát,

Az emberiségnek sorsán gondolkozik.

A mi gondolkodó költőnk ezt cselekedte éltében, az emberiség sorsán gondolkodott, miközben Kazinczy és sorstársai osztrák börtönökben siratták magát a hazát. Kik vállalták az igazmondás kockázatát meg felelősségét akkor és máig? Nem, nem csak a költők, de százezrek is, tömegek is. Nem sokkal később írja Vörösmarty A vén cigány c. versében: Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. – Alig ötven évvel Csokonai után? És Csokonai vádolja is az embert, „a mennyeiek mívét”.

De miatta hányszor kellett e világnak

piacává lenni minden gonoszságnak?

Ha egy ember támadt, aki áldást ontott

Embertársaira, száz volt, aki rontott;

Honnan a bátorság akár e művelt főben is, hogy az emberiség gondjain babráljon? Tudván tudta, akár későbbi költőtársai is, hogy a mindenséggel kell mérnie magát, ha írásban akarja adni a megváltó szót is, ember és nemzet ügyében. Csokonai a Volgától, a Pruttól Londonig kiáltja, „hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak”, hogy a tudatlanság nem az egyénnel született, s a háború nem isteni ítélet, hanem a barbár eszmék robbanó halmaza… Csokonai, a debreceni poéta súlyában méri a nyomorú, szomorú békét. A háborúságot megveszekedett bűnnek látja, és kiáltja világgá. Szórja lírai egyénisége szerte a béke gondolatát, és ma is valljuk, meggyőző lehetett volna, ha… ez az eszme uralkodóvá válik. Szórt virágot jó szándékkal a szomszédok felé is. Szívére s vállára vette népek gondjait.

Vajha Moldvának is kies parlagjai,

Ameddig terjednek a Pontus habjai,

Magyar Koronánknak árnyékába menne,

S a csángó magyar is polgártársunk lenne!

Nyugodtan vehetünk mély lélegzetet: a népek, a magyarok elnyomásáról volt tudomása Csokonainak is. Itt mondom, és nem zárójelben: az 1959-ben Romániában kiadott Csokonai-monográfiából (530 oldal) a fenti négy sor kihúzva! Mert ilyen háborúságban dühöng a cenzúra is. Csonkítani a magyar költőt!

Jött az első, jött a második világháborúnk, a mienk, szegény apáinké s a magunké, azok szörnyű hordaléka és romhalmaza. Nyolcvan év alatt jutottunk oda, hogy Európa s a magyarság, szomszédostól elhalhat az idegenség rohamai alatt. Nem lészen harmadik világháború utáni békebogozgatás. Hány éves lehetne a béke?

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.