Felhívás!

A derékba tört életű költő

Boér Gézára, a derékba tört életű költőre halálának (1989. január 23.) évfordulója apropóján két, eddig kötetben meg nem jelent fiatalkori versének közreadásával emlékeznénk. Az Induláskor című éppen ötven évvel ezelőtt a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör 1971. május 23-i számában jelent meg mint az érettségi előtt álló kiváló diákköltő verse. Ezt úgy tekinthetjük, mint az induláskor, a szülőktől és (a torjai) szülőháztól való elváláskor keletkezett érzéseknek egy igen érzékeny kézzel készült lélektani rajza. A másik, Fa című vers ugyanannak az évnek a termése, amelyet – több más verssel együtt – az időközben egyetemi polgárrá lett költő a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör 1972. január 21-én tartott ülésén olvasott fel. Nem mellékes az akkori kézdivásárhelyi oktatás szempontjából, hogy abban az időben az irodalmi kör elnöke éppen Markó Béla volt, aki ugyancsak eme székely kisváros középiskolájában érettségizett egy évvel Boér előtt.

            Ezek a fiatalkori Boér-versek az egész írói életművet magában foglaló gyűjteményes kötetben kaptak helyet, amely – remélni merjük! – az idei évben megjelenhet. És ugyancsak remélhetőleg elkészül egy domborműves emléktábla is (maga a dombormű készen áll Vetró András szobrászművész műtermében!), amely a kezdeti ostoba akadályoztatás után felkerülhet az egykori elméleti líceum (a mai Apor Péter Középiskola) külső falára, ahol Boér Géza végezte középiskola tanulmányait 1967 és 1971 között.

Induláskor

Csak a furcsa melegség

            a szívem körül,

Csak aki tudja hol is motozó

            első – mert végső –

            tán ki se mondott elmegyek,

Csak a karba-lábba konokuló görcs

            makacs nem-mehetsz szava,

Csak a világjárt fák bölcsessége:

            hogy megy a föld is

            mert másként hogyan –;

 

s a tornácfán még egy kihajló

vigyázz magadra, aztán

ott a tenyérből előhívott

első rádöbbenés: mennyi

szorongás is szorul egy szótlan

kapunyitásba!

Fa

 mondják:

nevetni való hűség,

amit én művelek –

                    gyökerem földet

                    ölel,

                    a lombom meg

                    eget.

s kétségűzések vergődésében

nekem – csudamód-lassan

már nem ágam

       nem gyökerem

              csak a föld

              s az ég fáj

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások
  • User
    Dátum: 2021. január 31., 1:46
    ÉRTÉKELÉS: 3

    Kedves János!
    Köszönöm, hogy az “emlékezés” lámpását nem hagyod ellobbanni.
    Soraid olvasva Kézdi vásárterén átsuhan egy jótékony szellő. Felkavarja az évtizedek, évszázadok porát. Mintha a székely ezermester ágyúja is dörrenne. Az arra ballagó kisdiákok döbbenten néznék az a füstölgő kőcsövet. Laci bácsi mindig barátságosan szolgálatkész arca a Múzeum kapujában – régmúlt történések tudója. Indulok Szentlélek irányába, hogy a Perkő tetejéről tekintettemmel átkarolhassam a Kézdi medencét és a Kászonok vidékét.
    Persze Boér Géza. Ott ül a lakásban. Kóstolgat. Szavakat. Aztán passzítja egymáshoz: “elmegyek, … hogy megy a föld is…

    mert másként hogyan –;”
    Látom. Hogyne látnám. A Perkő tetejéről a múltba lehet látni. Éveket. Évtizedeket …