Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Az utolsó diadal a székely Kárpátokban

Az utolsó diadal a székely Kárpátokban Kultúra

A történelemkedvelő természetjárók péntek reggel immár nyolcadik alkalommal indulnak az Úz völgyét észak felől uraló Magyarós-tetőre. Alább röviden felelevenítjük, hogy miért éppen március 8-án, és miért éppen oda – ezzel remélhetőleg másokat az emléktúrán való részvételre és egyben az emlékezésre, főhajtásra ösztökélve.

Hirdetés
Hirdetés

Amikor 1916 augusztusának végén, az első világháború kellős közepén Románia orvul hátba támadta szövetségesét, az Osztrák–Magyar Monarchiát, a román királyi 4. hadsereg egy része az Úz völgyén keresztül nyomult be Erdélybe, Székelyföldre, és amikor iszkolniuk kellett kifelé, a 15., 27., 29. és 37. gyalogezredek, valamint a 4. vadászezred ugyanezt az útvonalat választotta.

Az általános helyzet 1917 márciusában. Fotó: Magyar Katonai Szemle, 1940/2.

Kezdetben a cs. és kir. 1. lovashadosztály vette üldözőbe őket, akiket a kassai 9., a miskolci 10., a munkácsi 11. és a besztercebányai 16. gyalogezred alkotta, Előre néven közismert kassai m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály váltott fel 1916. október közepén.

 

Bár az Úztól délre magasló, neve alapján talán régi megfigyelőhelyre utaló Lesőd-hegy már 1688-ban szerepel az írott forrásokban, mint ahogy a 17–19. század folyamán több Úz-völgyi történeti helynév is, a folyó völgye egészen a 20. század elejéig lakatlannak számított, az utat csak az első világháború idején kezdik töltögetni, építeni. Nem csoda, hogy még Orbán Balázs is kietlen vadonként írja le a vadregényes havasi tájat: „itt-ott szép sziklaszálakkal ékes havasok keretelik be a folyam szükre szabott völgyét, hol csak is a zajongva rohanó pataknak és az utnak marad fösvényen kimért helye; ez ut pedig leborzasztóbb minden havasi utaink közt, az uton sziladarabok, melyeken alig lehet áthatolni, a folyamon hidak, melyekre lépni borzad az ember, mert azok akként alkotván, hogy két átvetett gerendára reá vetnek egy halom szindeszkát, melyek a lovak léptei alatt ide s tova csuszkálnak. Ilyen ezen félelmesen ingó hidak, melyek alatt néha nagy mélységben rohan a sziklaéleken habbá tört folyam, s melyre lépni csakis az ily borzadályos átkelésekhez szokott havasi ember és ló mer; de hát mire is ut és hid e lakatlan vadonban, hol hiába keresünk egy emberi lakot, hiába helyet, hová a földtől terményt erőszakoló ekét bekasztani lehetne?”

 

A magyar honvédek olyan elszántsággal vetették bele magukat a küzdelembe, hogy az immár saját hazájukat védő és ennél fogva nagyobb ellenállást tanúsító román alakulatok csak Dormánfalva előterében tudták feltartóztatni, illetve – újabb egységekkel megerősítve – október 28-án visszaszorítani őket a magyar–román határra.

Kövér Gyula: A Magyarós-tető. Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma

Ez utóbbiak helyét novembertől fokozatosan átvette az orosz 9. hadsereg 2. és 4. lövészhadosztályainak mintegy 16 ezernyi katonája, így az ellenség ezen a frontszakaszon is jelentős számbeli fölénybe került a 11 ezer főnyi honvéddel és szövetségessel (225. német gyaloghadosztály) szemben.

A Magyarós elvesztése

Sőt, december 8-án az oroszok újabb erősítést kaptak, így előbb az 1358 méter magas Sövérjest, majd karácsony előtt egy nappal az 1340 méter magas Magyarós-tetőt is sikerült elfoglalniuk, a visszaszerzésére indított ellentámadások pedig eredménytelenek maradtak. E fontos stratégiai pont megőrzéséért hozott, hiábavalónak bizonyult véráldozat nagyságát jelzi, hogy a munkácsi 11. honvéd gyalogezred két nap alatt elveszítette állománya 73 százalékát.

A m. kir. 10. honvéd gyalogezred I. zászlóaljának előnyomulása az Úz völgyében. Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma

„A magyarósi állások elvesztése súlyos következményekkel járt az osztrák–magyar és a német erőkre nézve – írja Gottfried Barna az Előre az Úz völgyében című kötetben (Háromszék Vármegye Kiadó, 2020) megjelent dolgozatában. – A m. kir. 39. gyaloghadosztály, leszorítva a hegyvonulatról a magaslatok déli, délnyugati lejtőire, szinte kilátástalan helyzetbe került, hiszen a gerincen berendezkedő oroszok minden mozdulatukat figyelemmel kísérhették, ahogy az Úz-völgyben végrehajtott csapatmozgásokat, utánszállítást is ellenőrizhették, akadályozhatták. Tüzérségi megfigyelőik kitűnő helyzetbe kerültek. Mindezeken túl a gerincen húzódó orosz állások kiindulópontjai lehetettek egy esetleges ellenséges támadásnak, amely akár az osztrák–magyar 1. hadsereg felmorzsolásával, a front áttörésével is járhatott volna.”

A dandár- és ezredparancsnokság (Aklos csárda, 1916. október 14.). Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma

Ekkor a lugosi születésű Briet (Bánlaky) József, az Előre honvédhadosztály parancsnoka új harci módszer eszelt ki a nyugati frontról „ellesett” minta alapján: a rohamtámadást, aminek részleteit az arcvonalnak ezt a részét december óta vezénylő Litzmann német tábornokkal és Seeckt tábornokkal, vezérkari főnökkel egyeztetve dolgozta ki. A feladatra az időközben a Gyimesi- és a Békási-szoros közé vezényelt miskolci 10-eseket szemelte ki, beleértve a Windischgraetz Lajos herceg, szolgálaton kívüli kapitány által Nagyváradon, főként 17–20 éves, köztük számos székely fiatalból szervezett, december 6-tól az ezred kötelékébe tartozó Tigris-zászlóaljat is, akiknek emlékére a későbbiek során külön írást tervezünk szentelni.

Kiképzés Csíkzsögödön

Rohamezreddé történő kiképzésük Nyárádszeredán kezdődött német irányítással, majd 1917. február 11-től több mint két héten át Csíkzsögödön folytatódott. Itt a felderítő repülőgépek felvételei alapján kiépítették a magyarósi orosz védelmi rendszer kissé túlgondolt mását, hogy a honvédek, a „tigrisek” és a melléjük beosztott német utászok a valósághoz minél hűebb körülmények között gyakorolhassák a rohamtámadást.

Osztrák–magyar 1899 M 15 cm-es nehéztarack tűzelőállásban. Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma

„A különböző sportgyakorlatok csakhamar annyira emelték a legénység szellemét és vállalkozó kedvét, és annyira fokozták a csak nemrég használatba vett kézigránátok iránt való bizalmat, hogy már néhány nap múlva majdnem minden ember a harcban főszerepet vivő rohamjárőrökhöz való beosztását kérte” – emlékezett vissza később Breit tábornok. A kiképzés keménységét jelzi, hogy az éles fegyverzettel zajló február 27-i főpróba során többen megsebesültek, illetve életüket vesztették.

Géppuskaállás a Magyaróson. Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma

Ez a Litzmann egyébként nagyra becsülte a magyar csapatokat, kedvükért még magyarul is tanult. Emlékirataiban megjegyzi, mikor állásaikban megszemlélte a honvédeket, magyar beszédével „a legörömteljesebb izgalomba” hozta őket. „Szinte hihetetlen, hogy ezeknek az embereknek milyen erős a nemzeti érzésük… Bárcsak mi, németek e büszke nemzeti öntudat felével rendelkeznénk” – idézi őt később Vitéz Doromby József ny. alezredes a Reé László szerkesztette, Magyar gyalogság – a magyar gyalogos katona története című kötetben.

 

A rohamjárőrökön nem volt hátizsák és tölténytáska. A felszerelésükhöz tartozott két homokzsák négy-négy kézigránáttal, drótvágó olló, balta, gázálarc és tábori kulacs. A hozzájuk beosztott utászok a kézigránáton túl vésőt és robbanószert vittek magukkal. A puskájuk – huszárosan – a hátukon volt keresztben átvetve. A rohamot megtorpanás nélkül, folyamatosan haladva kellett végrehajtaniuk, megnyitva a rohamfolyosót az első rohamhullám előtt. Az ellenséges állásba bejutva kézigránátokkal támadták a védekező oroszokat, megkezdve a felsodrítást.

Az első rohamhullámba, amely egy rajból állt, a legkiválóbb kézigránát-dobókat osztották be, mindegyiküket egy-egy gránátadogató, teherhordó segítette, akik a gránátutánpótlást biztosították, valamint a világítópisztolyokat és a jelzőrakéta-töltényeket vitték. Ennek a rajnak a felszerelése – a rakétákon túl – megegyezett a rohamjárőrökével.

A második hullámot kétrajnyi lövész alkotta kevesebb (fejenként 2 db) kézigránáttal, több puskalőszerrel. A velük együtt rohamozó beosztott utászok fém- és famegmunkáló szerszámokkal is fel voltak szerelve. Szintén a második hullám részét képezte egy távbeszélő járőr készülékkel és vezetékekkel.

A harmadik hullámot a gyalogság zöme képezte, akik gránátvetőket, géppuskákat, akadályelemeket (spanyolbakokat), gyorsakadályokat, szögesdrótot, homokzsákokat, védőpajzsokat juttattak el az elfoglalt ellenséges állásokba.

Gottfried Barna (in. Előre az Úz völgyében)

 

A győzedelmes roham

A rohamalakulatokat Csíkzsögödről teherautókkal szállították Csíkszentmártonba, ahonnan március első két napján, rendkívüli hidegben, erős szél- és hófúvásban gyalogoltak a támadáshoz előkészített állásokig. A következő három napot a terep szemrevételezésével, rohamárkok ásásával töltötték, de úgy, hogy az ellenség semmi ne neszelhessen meg a rá váró csapásból. És aztán vártak…

Bánlaky (1931-ig Breit) József altábornagy, hadtörténész. Fotó: Magyar jelen, jövő és múlt/Facebook

Amikor március 8-án reggel 5 órakor kiadták az egyetlen szóból (Ma!) álló napiparancsot, mindenki tudta a dolgát. Igen heves tüzérségi „puhítást” követően előbb a Sövérjes-tető került a honvédek kezére, amit két fehér rakéta jelzett. „Az oroszok a tüzérségi orkántól még fel sem ocsúdhattak, mikor a rohamoszlopok első kézigránátjai már árkaikban robbantak. A honvédek lelkesült tüzes támadása elsöpört minden ellenállást. A déli órákban a Magyarós-tető az egész hegygerinccel birtokunkban volt” – írja A románok Erdélybe törése és kiveretésük 1916–17 című, 1932-ben megjelent munkájában Szádeczky Kardoss Lajos. Azaz a Lápost (1188 m) és a Névtelen-kúpot (1367 m) is bevették – utóbbira csakhamar emlékoszlopot állítottak, és Litzmann-kúpra keresztelték át.

Karl Litzmann német gyalogsági tábornok. Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma

A gyalogsági támadásban természetesen a m. kir. 10. honvéd gyalogezred vitte a prímet, de természetesen majdnem az egész hadosztály részt vett benne, amely ezen a napon összesen 37 embert veszített, 215-en sebesültek meg. Ezzel szemben a csata után 408 orosz katonát kellett eltemetni, és több mint ezren estek fogságba közülük. A fényes győzelem kiemelkedő fegyvertényként szerepel azon hadjárat történetében, amelynek végén, 1918. május 7-én Románia kénytelen volt aláírni a bukaresti békét, hogy aztán fél év múlva azt is megszeghesse. A Magyarós addig mindvégig magyar kézen maradt!

A meggyalázott temető

Az 1916 őszétől 1918 elejéig tartó összecsapások áldoztaira a Tábla pusztáján létesített hadi temető, valamint a Magyarós-patak szája közelében 1917-ben a m. kir. munkácsi 11. honvéd gyalogezred által – Varga János honvédutász tizedes terve alapján – emelt, Árpád-házi Szent Erzsébetnek felajánlott kápolna emlékeztet. A 10-es ezrednek tulajdonképpen négy temetője volt: kettő a fűrésztelep, kettő a kőkerti csendőrlaktanya mellett. Ez utóbbiak egyikében keresztre szögezett táblán az alábbi vers hirdette a sírokban nyugvó hősök emlékét:

Erdély határhegyét harcolva bejárták,

S a szép Székelyföldet már szabadnak látták.

A hazai földért harcoltak itt bátran,

S hantjuk itt domborul a szabad hazában.

1916. október 18.

A 2-es számú temetőben áll(t) az ezred emlékoszlopa – a napjainkban látható nem az eredeti, csak hasonlít rá, annak mintájára készült 2017-ben. A 9-es ezred emlékoszlopa az egyetlen emlék a temetőben, mely 1917 óta az eredeti helyén megmaradt.

A Magyarós 1917-ben. Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma

A ma felkereshető, immáron egységesült temető öt parcellájába tehát eredetileg a 39. honvéd hadosztály, valamint (a középső parcellába) az ugyancsak a térségben harcoló német 225. hadosztály hősi halottjait helyezték végső nyugalomba (az Úz völgyében összesen több mint ezer magyar és német katona van eltemetve). A 2010-es évek elején mintegy 670 új fejfát állított a temetőt civil szervezetekkel együttműködve gondozó csíkszentmártoni polgármesteri hivatal.

A Magyarós télen. Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma

Nem kizárt, hogy 1916–1917-ben néhány fogságba esett román vagy orosz katona is került a sírokba, de erre nincs egyértelmű bizonyíték. Mégis erre a temetőre vetettek szemet a bukaresti hatalom által felszín alatt támogatott román nacionalisták.

Első lépésként a valamikor minden bizonnyal moldvai magyarok alapította, de mára csaknem teljes egészében elrománosodott Dormánfalva (Dărmănești) önkormányzata 2019 áprilisában jogtalanul és önkényesen a maga nevére telekkönyveztette a 2004 óta székely kapuval is ellátott temető alatti területet, majd ugyancsak önkényesen, mindenféle törvényes előírás mellőzésével egy nagy és 52 kisebb betonkeresztet állított fel a temető előterében, egy kisajátított parcellára, részben a magyar királyi 10. (miskolci) honvéd gyalogezred I. számú temetőjének III. és IV. sora fölé, egyszersmind súlyos kegyeletsértést is elkövetve ezzel.

Az ezred tisztjei Csíkzsögödön, 1917. március 1. Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma

Az 52 betonkeresztet tavaly június 29-én – bírósági ítélet nyomán – eltávolították ugyan, de három héttel később 150 fakeresztet vittek a helyükbe. Jelenleg ezek testesítik meg az 1916 őszén ott megfutamítottak utódainak kicsinyes bosszúját.

Hogy mentetek a Magyaros-tetőre…

Az volt aztán a nagyszerű roham…

Nem hallani más jelszót, csak: előre!

S aki hallja, az lelkesül, rohan…

Milyen iram volt… mint a tenger árja.

A rohamhullám hömpölyög, szalad…

És nem gondolt a sorsra, hogy mi várja

A Magyaros-bérc gerince alatt.

Sassy Csaba (Magyarós-patak, 1917. március 8.)

Rohamcsapat. Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma

Az ezred rohama. Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma

Karl Litzmann német gyalogsági tábornok gratulál az ezrednek a Magyarós elfoglalásához, kitüntetéseket ad át. Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma

Az ezred díszszakasza IV. Károly király előtt Csíkszeredában, 1917. június 17. Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma

Honvédsírok az Úz völgyében. Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma

Ezredkápolna és parancsnokság a Magyarós-patak völgyében. Fotó: Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás
Hozzászólások