Szép szóval is ringasd…

Megható történet, amit most elmesélek. Tulajdonképpen az juttatta eszembe, hogy pár napja volt a dadogás világnapja. Én erről eddig nem hallottam, s amikor az egyik újságban felfedeztem a hírt, eszembe jutott az az eset, amit, úgy érzem, el kell mondanom.

Az emberi magatartás, az egymásra figyelés, az egymás megértése áll ennek a történetnek középpontjában. Hosszú pedagógusi pályám felidézése során számtalan emlékezetes epizód jut eszembe, de ez nagyon mélyen meghatott. Meggyőződtem, hogy a mély együttérzésnek, az úgynevezett empátiának határtalanul sok megnyilvánulása van, teljesen ismeretlenek figyelhetnek fel egymásra, igazíthatják el az erre rászorulókat, adományozhatnak ilyen vagy olyan célra, azaz megérezhetik a mások helyzetének súlyosságát, de örülhetnek is a mások örömének.

Történt tehát, hogy az egyik népes szakmunkásképző osztályban, ahol lány meg sem fordult, a többiek élcelődéseinek kitett legény jelentette be az egyik magyaróra elején, hogy neki gondjai vannak az írással, olvasással, de még a beszéddel is. Dadog. Ebből fakadt az ő visszafogottsága, háttérben maradása, s a többiek időnkénti élcelődése is. Az írását javítandó, javasoltam neki, hogy minden nap húsz–harminc percet másoljon bármilyen magyar nyelvű könyvből. Nem számít, hány mondatot ír le, de minden nap írjon, gyakoroljon. S rendszeresen hozta, bemutatta a füzetét. Azt tapasztaltam, hogy bizonyos idő eltelte után javult az írása, olvashatóbbá vált.

Történt, hogy a tanév vége felé bemutatta a másolásra szánt füzetet. Szinte teljesen betelt. Utolsó óránk volt, hozta a füzetet, s megkérdezett: felolvashatja az osztály előtt azt a szöveget, amelyet az utóbbi napokban másolt? Kissé bizonytalankodva mondtam rá az igent, nem tudhattam, hogyan fogadják majd az osztálytársai. És nekifogott. Ha jól emlékszem, Hófehérke meséjét másolta le. Ott volt a teljes szöveg a füzetében. És kezdte olvasni: egyenletesen, kimérten, időnként kellő színt is kölcsönözve a szövegnek. Nyilván, kissé akadozva. Aki ismeri, tudja, nem rövid mese ez. Ha az engedély megadása után hirtelen rám tört a bizonytalanság, azon ne csodálkozzon senki. Mi lesz, ha a többiek lehurrogják? Mi lesz, ha megakad az olvasásban? Mi lesz, ha egy-egy rosszul kiejtett szónál kirobban a nevetés? És mi lesz, ha… – sorakoztak a kérdések.

Közben megszólalt a csengő, még nem volt vége a felolvasásnak, de a máskor csengetés után egyre zajosabb legénysereg – 16–17 évesek – ültek csendben a helyükön, amíg el nem következett a mese boldogságot sugalló befejezése. Ám az volt az igazi, kellemes meglepetés, ami a felolvasást követő harmadik-negyedik másodpercben robbant: az a sok fiú, akik oly tiszteletteljesen hallgatták végig osztálytársuk el-elakadó felolvasását, olyan tapsviharban tört ki, amilyet csak jól sikerült színházi előadás végén hallhatunk. Megnyugodtam, talán meg is könnyeztem. A jó érzés, a sokat emlegetett empátia, a gyengébbel való egyetértés győzelme volt ez. És ott állt sugárzó arccal a felolvasó, aki talán akkor érezte át igazán, hogy az osztályközösség megbecsült, egyenrangú tagja!