Szabédi László és a beolvasztás

Elszántak, akik minden körülmények között a célt meg a hozzá vezető utakat látják. Szánalmasak, kik céltalanul tévelyegnek. Boldogságra, győzelemre vagy halálra szántak. Szánd meg, Isten, a magyart… Ugyanarról a gyökérről mind a származékszavak. Aki pedig népben és nemzetben gondolkodik, éppen ott és éppen érette kutatja a gyökérrendszer védelmét.

Szabédi László (1907–1959) mondhatni számos munkahelyen végezte ezt a kutató munkát, és nem éppen a legkegyelmesebb direktorok mellett. Kontrasztot nem keresek, a fizikai munkától az egyetemi katedrafőnökségig a költő eligazodott mindenütt. Ismerte a politikai meg vasúti menetrendeket. Pillanatig se hittem, hogy épp ez a tájékozottság vitte a sínekre. Most, áprilisban volt hatvan éve, hogy a szán, szándék szógyökérből az elszántat választván cselekedte az utolsót, Szamosfalva mellett…

Nem tehetek arról, hogy nagybátyám, Czegő Zoltán sepsiszentgyörgyi gyermekkocsi-készítő vállalkozó születési éve – 1907 – egyezvén a Szabédi László költő, író, nyelvtudóséval, sorsszerűséget képzelek. Szabédi dolgozott Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban is, röptette újságcikkeit szerte. Találkozhattak is itt, a kisvároskában az 1940-es háborús években. Nagybátyám a gyűlölet sorskerekének sodrásával fel az Úz völgyébe, frontvonalba és halálba 1944 nyarán.

Szabédi László tanult teológiát, filozófiát, újságírást, és végezte a költészetet mindenek felett és mellett. Az unitárius egyház egyik nagy fia volt. Nyelvtörténész is, legfőbb műve is a nyelvtörténet mezején született. Volt néptanító is az egyetemi professzor, katedrafőnök, sorkatona, nem nehéz következtetnünk arra is két illanó tűnődmény között, hogy nemzedékek képzése, terelése lett volna tán a legfőbb célja. Ehhez adott volt, illetve beszerezte a legfőbb irányadót, a megbízható igazságvágyat, annak mindenekfölötti hatalmát. Anélkül nevelni és terelni csak gonoszra lehet. A nemzet, a nép egyetemes igaza mindenekfelett.

A belső hit indította arra is talán, hogy nevet cseréljen, a Székely családnév helyett Szabéd település neve lett a választottja. Nem lehetett csak székely, aki nemzetben gondolkodott! 1941-ben Kolozsvárra került, a könyvtárak világába. A Bolyai Tudományegyetem hívta-intette magához, ahol tanított az ötvenes években franciát, esztétikát, irodalom- és nyelvtudományt. Nem kis vakmerőséggel írta meg A magyar nyelv őstörténete című, sokak szerint fő művét. Antifasiszta volt mindig is, nem szabadult meg a fasiszta önkény körülményeiből az úgynevezett felszabadulás után sem.

Keresem a költészetét, azért kutakodom halálának 60. évfordulóján? Keresem az okát, amiért ennyire egyedi módon került feledésbe az olvasók, irodalomtörténészek között. Volt, mert lehetett politikai oka, hogy önként feladta, elvetette az életét. Az öngyilkosság szerintem elegendő ok a vádkoholásra, valamint a mesterséges feledtetésre, ki- és betiltásra. És nem mindenki nemesen áldozatos, aki öngyilkol.

Sort is váltok, visszatérve a rettenetre, ahogyan fekete lepedőként szállott a Bolyai Tudományegyetem megszüntetésének román szándéka – akkor másodéves voltam ott –, a rémület egyetemes volt. Szabédi László igazának tudatában szólt a magyar egyetem s a magyar néprész megmaradása érdekben. Vad volt ám a Szekuritáte! Nem is mellesleg: a két román fejedelemség egyesítésének falrengető ünnepsége már előszele volt a végzésnek: milícia kergette szét az éjszaka is őrjöngő, Mátyás király szobráról okádó nemzeti többséget…

Szabédi László vakmerőn tiltakozott az egyetem „egyesítése, beolvasztása” ellen; ezek voltak a megnevezések. Az állam biztonságára ügyelő szervek meghurcolták, fenyegették Szabédit. Akkor a fenyegetés egyet jelentett a börtönös halállal. Ma se távolabb.

Szabédi Sáromberkén született Székely családnévvel. Sokat utazott, számos munkahely között, mindenütt jó szándékkal, szánalmas sorsban a magyar népért. Egy héttel halála előtt mondotta Fodor Sándor írónak, idézve Petőfit: A költő életéhez a halál is hozzátartozik.

1959-ben, 52 évesen Szamosfalva mellett „vonatot váltott”, a sínekre feküdt a magyar költő, író, a dőlt felkiáltójel. Miért is ment ilyen gyorsan ilyen feledésbe azzal a vonattal, tudhatjuk, ha merjük. Nyugodjék kicsinyég Ő maga is, hogy a beolvasztás még lassan megyen nálunkfelé.

„Senyvedek, sanyargok,/ nyergelek, nyargalok,/ maradásom nincs sehol,/ alattam üresség,/ felettem üres ég,/ se mennyország, se pokol,/ réveteg álmokon/ rémeket álmodom.” (A szabédi nagyréten, részlet)

Legalább ennyit a költőtől!

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.