Shakespeare és a diktatúra

Mondják a népek, hogy Shakespeare királyai diktátor-szörnyetegek, tisztelet a kivételnek. A Hamletet böngészem újra, nem titkolt szándékkal, hogy kötekedjek. Mert van rá okom. Íme, itt van a legújabb király, Claudius, gyönyörű, tősgyökeres dán név ugyebár. Testvérgyilkos, trónbitorló, a legyilkolt király feleségét ukmukfukk ágyba viszi, szóval finom alak, én is lekennék neki egy atyait.

A legyilkolt király fia, vagyis Claudius unokaöccse értesül a bűntényről, és zaklatja a trónbitorlót. Nos, kedveseim, szerintetek egy diktátor mit csinál a zaklatóval? Hát agyonlöveti, felkoncoltatja, karóba húzatja, felszecskáztatja, a kulturális háttértől függően. Nem úgy Claudius. Ő Hamlet barátait, Rosencrantzot meg Guildensternt bízza meg, kémleljék ki, mi van a herceg fejében, mintha nem lenne világos. Hamlet eközben performanszt rendez a színházban, mint a magyar ellenzék a parlamentben (csak intelligensen, nem féleszű módra), járkál a palota folyosóin, és be nem áll a szája, a leselkedő Poloniust (jövendő apósát!) leszúrja, majd humorizál a hullája felett, uf, nem elég? És Claudius még most is a feleségének magyaráz, uncimuncikám, ez a te fiad meghibbant, ejsze jó lenne friss levegőre küldeni, az asszony meg rábólint, mert úgy tűnik, hímnek jó a gazember férj.

Hát Claudius barátom, ha diktátor vagy, nincs egy bodyguardod, aki az úrfit ledobja a várfalról? Ezek szerint nincs. Hanem, fogózzatok meg: a király hajóra ülteti Hamletet Guildensternestül, Rosenkrantzostul, és nem azt mondja, dobjátok a cápáknak, azok zabálják meg, hanem levelet küld az angol királynak, hogy druszám, léci, ha megkapod esztet levelet, találj módot eltenni láb alól a lábatlankodó fiatalembert!

Drága olvasó, ugye igazam van, hogy Sztálin egy hét alatt Hamlet meg se született unokáit is mind halomra lövette volna? De mit Sztálin, a romániai cigányklánok és a famaffia is hatékonyabb: egy kés a hátba, egy golyó a koponyába, slussz. Le vagy maradva a diktátoraiddal, Will, my friend!