Felhívás!

Rendületlen lábnyomok

Reng a világ, de csak abban az emberben igazán, aki magáénak tudhat valamennyit belőle. Az egész lakható és belakott földgolyót megrengette ez a koronavírus, melynek eredete mindmáig titokzatos. Nem volt nehéz megfejtenünk magyarokul egy-két világháború gyökérzetét meg hozadékát Trianonig. Átkozott mindennapi feladat lehet számtalan katedrán a tanár, az oktató, a szülő meg az ellenség számára. A koronavírus egyszerűen magába vett, már akit, aztán egyenként vettük s vállaltuk a felelősséget. Utoljára még hadd írom le: már aki vállalta.

A megélt világháború óta még nem éltem ilyent. Bezártak, karantént kaptunk, lélegzetet nem mindig; lábujjhegyen jártunk mi, abszolút figyelmes érzékenyen, ne lennénk útjában kis pici gyermekek tejének, játszóterének. Jaj, két templom között is titkon torokba sírva jártam, kerestem a sok száz kisgyerek lábnyomát és akkor ám, amikor minden utcasarkon azt hallhattuk – uram bocsásd meg, szerintem utcasarok csak akkor van igazán, ha azon percenként befordul egy szép kis anya a kicsijével – azt, hogy vigyázzatok az idősekre. Mármint a „kevésbé fiatalokra”. Megszépült öregség, ebben a vírusos világháborúban még egyszer megnemesedett a kor, a félkész élet.

Abban a világátok világháborúban, a másodikban már gyerekekként fel tudtuk vetni égre a reményt, hogy reméljük, ez az utolsó. Akkor etetni, óvni a gyerekeket kellett, az idősek már túl voltak terhelve az „első”, mármint világháború tapasztalataival. Akkor senki nem merte kimondani sem, hogy vigyázzatok az idősekre.

Ez a vírus-világháború elsősorban a vénekre tereltette a figyelmet. Azok már alig ellenállók. Kimenőt kaptak az idősek, és két templom között az üres járdákon, tereken kerestük a kis emberkék vírus előtti lábnyomait. Nem voltak. A gyümölcsfa lombja az ablakomig ér el. Én meddig?

Százezer kilométeren túl is kisgyermekek arcát simítom magamra, ahogy reggelente az eső, a harmat vizét viszem mosdásra tenyérben az arcomra. A „kevésbé fiatal”, akit milliók óvtak a járványháború idején s el máig, harmatban s reményben mosdik hajnalonta, hogy baja ne essék a kicsiknek, mert eltűnhetnek mind az utcasarkok, parkok, ha bajuk esne. Picik járókája alatt soha ne legyen rengés. Ez a kevésbé fiatalok örök, rendületlen gondja.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.