Remények anyaországa

Őrizkedem az összevetésektől, ki mennyit élt s mire ment. Lennének szebbnél szebb ötvözetek, aztán mind haszontalanok. Még azt is nehéz számon tartani, kinek mennyi hasznát vette a közösség, az anya meg a gyermekei.

Könnyebb azt mondanom ezen a percen, hogy Magyari Lajos majdnem háromnegyed évszázadot élt. Mert így jobban hangzik bennem. Mert teljesen tehetetlenek vagyunk a lét és a nemlét határánál… Hiszen még annyira se mentünk tucatnyi évezred alatt, hogy az időt megértenénk idejében s igazából.

Attól sem lenne nyugodtabb az embernek fia. Magyari Lajos költő, közíró egyetlen életterének elejtett megfogalmazásában legalább benne az évszázad, ha csak szinte háromnegyednyi is. Hetvenöt lenne ma. Két esztendeje, hogy odalett.

Egészen tehetetlennek ne érezzük magunkat, hiszen akkor ebben a megfoghatatlan időben Ő Maga vetné valahonnan szemünkre a magunk mostani, nélküle való tehetetlenségünket! 

A jó költő súlyát ne mérjük. Nem egyszeri, hanem nemzedékeké. A léhát könnyebb meghatározni. Magyari Lajos a hon-, nemzet- és emberszeretet költője volt, és ebből nem engedett. Utolsó versei sem csüggetegek. Igaz, aki a maga szenvedelméig aggódik övéiért, az a reményt ébreszti holtában is érettük. Valahol itt van értelme az Írásnak. Magyari tudta ezt keserveiben is.

Idézem, mert sokszor igézett engem Csoma Sándor naplója című elégiája. Babrálok lét és nemlét tenyérnyi közös udvarában, ráébredek könnyel s könnyen arra is, hogy Magyari ma lenne 75 éves, Kőrösi Csoma Sándor 175 éve halott. Csoma az őshazát, őseink lábnyomát kereste a rettenetes, a titokzatos ázsiai idegenségben. És úgy halt meg, hogy élete fő céljához, a testvér ujgurok eleven népéhez el nem juthatott. Magyari Lajos az itthoni idegenségben kereste megmaradásunk jogát és feltételeit.

Nem játszom számokkal, idővel. Az idő, a rövid élet játszik mivelünk. Nyugodjanak, ahogy tudnak, ki itthon, ki idegenben.

Mi emitt éltetjük az ő reményeiket a mieinkkel együtt a remények anyaországában.