Lábbal integessünk?!
Közírók álláspontja, véleménye közérdekű kérdések, gondok kapcsán.
Honlapunk immár közel húsz éve igyekszik folyamatosan helyi jellegű hírekkel, közérdeklődésre számot tartó írásokkal jelentkezni, mindeddig díjmentesen. Ennek hátterében főként a Székely Hírmondó nyomtatott verziójának előfizetői, olvasói, valamint a fizetett hirdetési felületeket igénylő ügyfeleink állnak, nekik köszönhető, hogy ezt a szolgáltatást ingyenesen tudjuk biztosítani.
Most viszont nehéz helyzetbe kerültünk, ugyanis a koronavírus-járvány kiváltatta gazdasági mélyzuhanás következtében hirdetési bevételeink több mint 50 százalékkal estek vissza, a nyomda is áremelésre kényszerül, szabadeladásban pedig egyre kevesebb példányt tudunk értékesíteni. Ezért arra kérjük honlapunk kedvelőit, fizessenek elő a Székely Hírmondó nyomtatott verziójára is, hogy a hirmondo.ro továbbra is első számú információforrásként működhessen, hogy munkánkat továbbra is szakszerűen és hitelesen tudjuk végezni.
A következő telefonszámok egyikén napközben bármikor hívhatnak, bemondva nevüket, lakcímüket (de elküldhetik e-mail-ben is), és előfizetés-gyűjtő munkatársunk felkeresi Önöket a lakásukon, de a szerkesztőségben személyesen is megrendelhetik Székelyföld legkedveltebb napilapját. Kérjük, segítsenek, hogy ezekben az emberpróbáló időkben is szolgálhassuk Önöket!
A szerkesztőség
Előfizetés-ügyben hívható telefonszámok:
E-mail: office@szekelyhirmondo.ro
Emellett adományokat is szívesen fogadunk a következő bankszámlaszámon:
Profiton Srl: RO56 BTRL 0150 1202 A385 98XX - Banca Transilvania, Suc. Sfantu Gheorghe
Ha egy teremben ülnénk, bizony, megkérném a jelenlévőket, nyújtsa fel a kezét, akit nem bántott, nem mérgesített, nem dühített fel, amikor a tévében hallgattuk az EU bírósági döntését magyarul elnyögdécselő belga bíró kínlódását, és bizony az anyanyelvünkkel gúnyolódó cselekvésként kellett felfognunk, ahogyan eldadogta a magyarságot sértő döntést. Cseppet sem érezhettük, hogy előzőleg megpróbálta volna legalább segítséggel kibetűzni a lesújtó fogalmazványt, közprédává süllyesztve édes anyanyelvünket.
Remélem, szégyenükben süllyedtek el azok a magyarok, akik papírra vetették ezeket a mondatokat, nem számolva azzal, hogy e gesztusukkal saját maguk számára állították ki a lesújtó bizonyítványt. Nyilas Misi példáját idézem, aki a debreceni kollégiumba belépve először találkozott latin szavakkal, de az elébe tett szöveget folyékonyan elolvasta, holott semmit nem értett belőle. A belga, gondolom, tudta, mi van a szövegben, de elfeledkezett a nyelv iránti tiszteletről, vállalta, hogy a tévénézők írni, olvasni most tanuló valakinek higgyék.
Az egyik, gyengének tartott iskolában az irodalomtanár minden diákjával egy szépirodalmi könyvet vitetett az osztályba, minden óra elején pár percet olvastatott mindenkivel az általa hozott könyvből, olvasás után mindenki visszahelyezte az olvasmányt a polcra, megjelölve, hogy meddig ért el. S ez így ment egész évben. Azt mondta nekem egy fiú: tanár úr, én úgy megszerettem ezt a könyvet, hogy ezután is olvasni fogok. És nyilván, ezzel együtt megszerethette anyanyelvét is.
Hát igen, legalább mi tiszteljük anyanyelvünket, olvassunk is magyarul, mert ez által lelkileg is gyarapodunk. Én sajnálom azt a belga koros embert, nem tudom, figyelmeztette-e valaki, hogy azért illik tisztelni mások anyanyelvét.