Nem hiba!

Nem hiba vagy gyengeség az, ha vannak negatív érzéseid. Valamiért mondhatni divattá vált úgy viszonyulni a negatív érzéseinkhez, mintha azok fertőző betegségek lennének. Szomorú vagy? Ne sírj, mert akkor én is rosszul érzem magam. Dühös vagy? Minek idegeskedsz, nyugodj meg! Csalódott vagy? Csak önmagadra számíthatsz, én mondtam, ne bízz benne. Szorongsz? Muszáj magabiztosnak lenned, ilyen az élet…

Ilyen és ehhez hasonló kérdések, hozzátartozó kijelentések határozzák meg azokat a napjainkat, amikor pont nem úgy süt ránk a nap, mint máskor. Egyre inkább azt látni, ahogy a szülők csendre intik a síró, nyűröggő gyereket, merthogy mit mondanak a körülöttük lévők? Hát, én nem mondok semmit, és a nagyi se fog, sőt, a boltos néni sem, mert van eset, hogy tényleg ok nélkül tombol a kisgyerek, de előfordul, hogy igenis van oka.

A szomorú az, hogy majd tovább viszi magával ezt az a gyerek, és azt hiszi csak az az értékes, aki felül tud kerekedni a negatív érzéseken: nem sír, amikor megbántják, nem mondja el, ha szorong, és nem meri kijelenteni, hogy neki ma tényleg nincs kedve mosolyogni, mert azt tanították neki, hogy csak akkor lesz igazán értékes, ha elrejti, leküzdi „hibáit”. Hadd ne írjak most csúnyákat…

Felnövünk, és elhisszük, hogy így a jó. Pedig nem azért sírsz, toporzékolsz, jajgatsz vagy félsz, mert milyen jó neked. Nem. Ezek jelek számunkra, a negatív érzéseink üzennek számunkra. Ha dühös vagy, csalódott, talán valami nincs rendben, valaki a környezetedből nem bánik jól veled, és mindez átalakul haraggá, amellyel védekezni igyekszünk. Pedig nem akarunk haragudni, nem akarunk utálni senkit sem, és talán egyensúlyt is találnánk, ha a környezetünk másképp fogadná ezeket.

Talán csak annyi a megoldás, ha befelé figyelsz, ha hagyod, hogy minden végig áradjon rajtad, ha nem fojtod el, hanem az asztalra csapsz, és azt mondod: elég volt, igenis így érzek, és ez nem baj, nem hiba!