Mosott ruhák és anyai mosolyok

A magyar költészet és az anyák napja kapcsán – kissé ugyan megkésve – miről is írjak oly röviden, amennyit egy jegyzet elbír? Írjak csupán József Attiláról, hiszen az ő születésnapja ez az április 11-e, avagy mindenről, ami a költészettel összefügg, egybeforr vele? És hogyne forrna össze a vers méltatása és az édesanyák dicsérete?

Most olvasom, hogy immár Balázs sem ismeretlen, az Altató úgy lett hajdani és mai gyerekek altatója, hogy sokáig nem sejtették, nem sejtettük, bizony igazi, élő ihletője volt megszületésének, mint ahogy Arany Lacika is versformálásra késztette a nagy Petőfit. Írjam azt, hogy talán nincs is olyan kamasz fiú vagy kamasz lány, aki ne próbálkozna legalább a nagy költőket utánozni?

Én is így jártam: nekiveselkedtem egyszer a versírásnak, de csak két sor született meg belőle, azok is sután, mérhetetlen szürkeségben kerültek papírra: Az én anyám még sosem látta a tengert,/ S lehet, hogy nem is fogja látni soha… Eleddig nem dicsekedtem senkinek e sorokkal, de mélyen belém marnak, valahányszor József Attila Szegényember-versei, Mama-versei kerülnek kezem ügyébe vagy emlékezetembe. Egyébként az én édesanyám tényleg nem látta soha a tengert!

Versek zsongnak körülöttünk, irigylem, akiknek csak ömlenek ajkáról a költemények, hajdaniak és maiak, s féltem azokat a fiatalokat, akik irtózva fordulnak el arra a felkérésre, hogy esetleg verset kellene megtanulniuk. Megrázott, amikor egyik szakiskolás tanítványom azzal a kérdéssel állt fel egyik órán, hogy: „Tanár úr, ma élnek-e költők? Mert mi tanultunk Petőfiről, József Attiláról, de ma vannak ilyenek?”

Akkor én felsoroltam azoknak a nevét, akikkel még az utcán is találkozhatnak, itt élnek mellettünk, ugyanazt a járdát koptatjuk, ugyanabba a boltba járunk. És pontosan olyan emberek, mint mi vagyunk, csak ők az anyai mosolyban is észreveszik, megérzik az igazi költészetet, számukra a mosott ruha is előcsalja a legszebb költői fordulatokat, s a legvadabb vadalma is édessé válik tollukon.