Felhívás!

Minden cseppje kell!

A tériszonyon kívül nagyjából minden fóbia, félelem, iszony gyötörte Rebekát, amióta az eszét tudta. Kiscsibék puha pihéjének tapintása, az eső után megjelenő csórécsiga, a bezártság, a tömeg, a hideg, a meleg. Viharos napokon, mikor más előszeretettel lesi az ablakból a cikázó villámokat, Rebekánk már régen a paplan alatt morzsolja a rózsafüzért, még akkor is, ha megsül a melegben. De mindezek apró pillangópukik a vériszonya mellett.

Nemcsak a vérrel, hanem a kórház látványával, szagával, a fehér köpennyel, tűvel, fecskendővel, belsőséggel, biológiaórával, doktoros filmmel is ki lehet őt kergetni a világból. Nincs az a kajabon, nemes cél, véradók világnapja, jótékony hatás, ami rávenné, hogy önként jelentkezzen a csapolásra. A piros nedű az övé, és csak az övé, őt szolgálja, életben tartja, kell neki minden egyes vörösvértest.

Tizenegy éves korában vettek először és hosszú ideig utoljára tőle nagyobb mennyiséget. Nyilvánvalóan elájult, a kezdő nővérke azt sem tudta, hová rohanjon, mivel segítsen. Rebeka édesanyja mindent bevetett, csokitól új cipőig mindent megígért lányának, csak bírja ki azt a néhány másodpercet. A fecskendő és a lány rémes első találkozása tehát mély nyomot hagyott nemcsak benne, hanem mindenkiben, aki aznap a klinika környékén járt.

Ezután persze még bepróbálkoztak néhányszor. Egyszer megmérték a cukrát, egy másik alkalommal pedig szintén a gyűrűsujjból vett csöppből néztek meg valami értelmetlenséget. De ez nem tarthatott sokáig. Valamilyen különös oknál fogva ugyanis Romániában még nem mehet férjhez az emberlánya anélkül, hogy meg ne keresnék a vénáját. Mivel nyugtathatta volna hát a nővérke mással, mint azzal a rémisztő mondattal: ne aggódj, ha terhes leszel, minden hónapban adsz majd, úgy hozzászoksz, mint a víziváshoz. Fantasztikus – gondolta a lány, és el is töprengett az örökbefogadás lehetőségén.

Nemsokára az esküvő után aztán kapott is egy terjedelmes analízislistát a családorvostól. Ötfiolányi vérre volt ehhez szükség. Hiába minden csoki-ígéret, nyugtatás, kedves szavak a nővérkétől, Rebeka lábát csakhamar az égnek kellett emelni. És magyarázhatta me­gint, sokadjára, hogy nem a fájdalom, nővérke, csak maga a tudat, a gondolat, hogy…

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.