Felhívás!

Ki tudja, merre?

Vegyek föl új műfajt? Nem lehet. És ha nem merek? Fontolgatunk, mérlegelünk, s a mostani Vízkereszt után vágyak, álmok a múltból, jajok a jelenből könnyeztek a maradék jövőt vizsgálva. Ki tudja, merre, merre visz a végzet? Ez az életek rendje, rebegi beismerésként néhai kortársam (!), Páll Lajos.

Nem háríthatok magamból minden csődjelentést a karácsonyfára. Igen, legyen igenis, rám hárult a fa beszerzése, és most egy hete minden áldott nap ezzel kezdődik. Senki nem kér, nem utasít, bennem érett a parancsolat eddig is… A fát ki kell vinni. Nem mondjuk, de ki kell vinnem, lehetőleg máma még. Megborzongok, mert ezt lefosztásnak, semmivé tevésnek, talán tagadásnak is nevezhetem. Irdatlan sötét erdő a múlt, a mindenséget s a Mindenhatót a karácsonyfa jelképezi. Azt is Ő, amit várok magamtól s magamra a holnaptól.

A fát el kell távolítani. Ott a szeméttelep, napok óta kerülném, nem lehet. Ott hever a fám, az esztendő, az emlékek… Homlokon vág a verőfény. – Miért verő a fény? A fejfájás azért jár oda? Lehet a fény is mostoha?

Jönnek egymás után az emberek. Vajon ott az is, ki majd eltemet? Január a ragyogás és a jövendő első boldog ujjongása. Remények az erdőkön végig, havas a szépség, tagadásmentes szinte minden. Senki nem kérdezi meg, tessék mondani, hány karácsonyunk van még?

Három másik karácsonyfa előttem. „Hová fektessem?” Arcomhoz közelítem, balkezemmel megsimogatom, úgy helyezem el a földön, szemetes tartályok között. Várnia kell az én fámnak is a másikok mellett. Mennyi mindent hozott, és ugyan mennyit viszen?

Lehajolok a fekvő fához, meztelen, kérgét lefaragtam decemberben, most itt vagyunk. Megsimogattam fölálltomban az ágát. Búcsúzom, aztán megfordulok, mögöttem fiatal férfi, könnyes szemekkel, szótlanul nyújtja a kezét, magam is. Visszanézünk a karácsonyfákra könnyesen. Elválunk, szótlanul, elindulunk január elején eléfelé. Ki tudja, merre?

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.