Felhívás!

Kétséges magabiztosság

Kijárta az élet iskoláját – mondjuk egyik-másik embertársunkról elismerően, életismeretére és -elveire való tekintettel. De feltehetjük a kérdést, valójában ki lehet-e járni az efféle „iskolát”, és milyen „képesítést” nyerünk általa?

 

Lehetünk-e mesterek például az életvezetés terén, vagy csak műkedvelői szinten gyakorolgatjuk egy életen át a „szakmát”? Tagadhatatlan ugyanis, hogy sok esetben állunk tehetetlenül egy-egy váratlanul felmerült kérdés és feladat előtt, nem tudjuk, hol kellene keresnünk a megoldás kulcsát. Kudarcot vall ilyenkor a „mester”, mert – hasonlóképpen minden más iskolához – az életiskola sem készíthet fel minden életkérdés megoldására. Keresgélünk hát az életben sok esetben, s be kell hogy lássuk, többnyire műkedvelőkhöz hasonlatosak lehetünk csupán…

A műkedvelő ugye kedvtelésből műveli egyik avagy másik szakmát, mesterséget, nemkülönben a művészetet vagy a tudományt, s ennek nyomán akár megbecsülendő eredmények is születhetnek tevékenységének köszönhetően. Ha viszont a szót lekicsinylő, esetleg rosszalló értelemben használjuk, felkészületlen, tehetségtelen embert értünk alatta. Ez utóbbiak veszélyesebb fajtája pedig a dilettáns, azaz hozzá nem értő, járatlan és illetéktelen. Bár jelentésbeli átfedés van – láthatjuk – a műkedvelő és dilettáns szavak között, az olasz eredetű dilettáns rendszerint pejoratív értelemben használatos. Igaz viszont, az ilyen ember magabiztosság dolgában általában nem szenved hiányt! Óvakodni is mindenki a dilettánstól szokott, lett légyen példának okáért az illető mesterember, testnek vagy léleknek gyógyítója, továbbá művész vagy tudós képében tetszelgő. Utóbbiak gyakran a meg nem értett zseni szerepét alakítják saját kisebb-nagyobb környezetükben, amiért ugye a többségnek folyton lelkiismeretfurdalása kellene hogy legyen. Akik hozzá nem értő, mi több, dilettáns módon űzik „hivatásukat”, ténykedésükkel esetleg azt érik el, hogy durva mód eltorzítják a jó ízlést s rontják a józan ítélőképességet…

Jó a magabiztosság, bármihez is lát az ember, de kellő alázat és alapos felkészültség nélkül, hadd mondjam azt, egészséges önismeret híján könnyelműségnek számít, ha ilyen-olyan vállalkozásba kezdünk, vagy valamilyen hivatást választunk, mert úgymond csakis olyat érzünk magunkhoz méltónak. Petőfi a kortársi lantosokat figyelmeztette a hivatással járó felelősségre, mondván: „ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez!” Persze ma is vannak, akik úgymond lantot fognak, s akiknek nem az adott területen való felkészültségét és hozzáértését, mi több, tehetségét, mindössze kétséges magabiztosságát tartja szem előtt, s értékeli a többség. A dilettantizmus nagyobb dicsőségére!

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.