Felhívás!

Ítéletidőben az ég alatt

Amikor első unokám megszületett, majd a növekedésben visszakacsintott rám is, körülötte minden kivirágzott. Kerestem a magam helyét is a teljesen megváltozott teremtésben, de fölösleges lett volna kutakodnom is, hiszen mindenütt ott volt, és van ma is. Azaz ott vannak mind az öten, mindenik más osztályban, ahogy illik.

Minap én vártam sokadszor Ábelt a sepsiszentgyörgyi Nicolae Colan nevű iskola kapujában. Nem voltam egymagam, és épp erről akarok föltétlen szólni. Délelőtt fél egykor jött Ábelke, örvendtünk egymásnak a tömegben. Mert minden áldott nap ott állnak a szülők, nagytaták és nagymamák várakozva, naponta sok százan.

Közelről nézem a képet, benne vagyok magam is a fáradt tömegben, a gépkocsiktól alig lehet járni is. Ez ismétlődik évről évre, napról napra, miközben fagy van, szakad az eső, és nincs egyetlen egy pad, hogy leülne, akinek naponta szakad meg a dereka az unokák iránti szeretetben. Maksa felől vihar, Uzon felől kánikula – megélnek naponta több ezren szülők, nagymamák, taták mindent, ami az időben jöhet. Nincs egyetlen busz errefelé, és nincs egy fedett járda, egyetlen pad sehol. Eső és csigolyák szakadnak. Nem túlzok egyáltalán. Akik a nép élén, próbálják csak ki ezt egy délben, esetleg delente itt, ott, amott.

Pocsék körülmények között s ég alatt a Nicolae Colan tanintézet kapuja előtt, mellette még egy új óvoda is, ott szintén tántorgó vének. Sehol egy fa, sehol árnyék, s nem Pató Pálék laknak ám itt, hanem… hanem benn a sok kis meg nagy gyerek, odakinn pedig a hanyagság, a nemtörődömség néma elviselői. Ítéletidő biz’ ez a javából minden iskola körül.

Nem vádolok senkit, elmozdulásra intek mindenkit ebben a hihetetlen helyzetben. Fedezéket a várakozóknak az utak szélén, vaskerítések és kapuk előtt. Annyi minden viszi jó hírünket, hát ne hagyjuk Isten számába a reszketve rajongó szülőket a reménytelenség kapui előtt.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.