Felhívás!

Hurrá, Tata!

Hurrá! Így köszöntünk minden nap, legyen az reggel, délben vagy este. Hurrá az életnek, éljen az minden szépségével. Ez volt a mi titkos-cinkos köszönésünk: Hurrá, Pali bácsi! – mondtam én, és Hurrá, Tata! – így köszöntek az unokák. Ebben a belső körben csak mi voltunk, az egyetlen lánya, vagyis a feleségem, Orsolya, a gyerekeink: Örs, Előd, Lili, no és jómagam. Mindez Mama gondoskodó tekintete előtt, aki mindig mosollyal adta áldását erre is, és minden egyéb csínyre, huncutságra.

Haszmann Pál Pétert bizonyára gyászolni fogja a faluja, a kis közössége, egész Háromszék vármegye, és talán nem túlzás azt írnom, hogy Székelyföld, vagy az ő szóhasználatával élve az egész Kárpát-haza minden hagyománytisztelő és nemzetszerető embere a szívéhez kap a halálhíre hallatán. Az érdemei elévülhetetlenek, munkásságát, hagyatékát hosszan sorolhatnám, de azt megtették már sokszor sokan, és bizonyára megteszik majd még mások.

Én arról a Pali bácsiról írnék, emlékeznék inkább, aki édességet csempészett a gyerekeim markába, aki titokban kiosont velük a kapun, mondva, gyertek, megyünk plattyba, csak apátoknak ne áruljátok el. És ő is olyan huncutul ártatlan arcot vágott, mint a gyerekek, amikor lebuktak, amikor az udvarra besétáltak a „tiltott” édességek halmazával feltarisznyázva.

Én arról a Pali bácsiról írnék, aki ebédkor rendszerint vidám nótákra, rigmusokra és viccekre tanította az unokáit, aki arasszal mérte a koponyájukat, hogy lássa, a sok tudástól nőtt-e a jó fej, majd játékos barackot nyomott rájuk.

Én arról a Pali bácsiról írnék, aki megtanította az unokáinak (is), hogy minden apró követ meg kell simogatni, látni benne a szépséget, mert bírják a földnek titkait, és azt el is mesélik azoknak, akiket érdekel. Aki megtanította, hogy az élet a legfontosabb kincs, és egyetlen élőlénynek sem szabad ártani; még arra is haragudott, ha netán a szeme láttára nekiálltam a legyeket lecsapni. Ő, ha tehette, megfogta és kivitte a házból a betévedt méhet, darazsat, de még a legyet is.

Én arról a Pali bácsiról írnék, aki ott ül ma is az udvarunkon, a hintapadon a kis kávéscsészéjével és a cigarettájával, és nézi a hangosan játszadozó unokáit, a kutyát és a hét macskát, a lányát, aki éppen dolgára siet a múzeumba, a feleségét, aki éppen tereget, majd felém tekint, és boldog arccal hagyja hátra: vigyázz rájuk, fiam!

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.