Fő, hogy dolgozzanak

Valahogy úgy vagyunk ezzel a kérdéssel, hogy aki nagyot és valódit akar nálunk, az mind úgymond népben és nemzetben gondolkodik, dolgozik, képzeleg. Igazán nem titokzatos kérdés, különösen azok számára, akik értenek a szóból, s úgy írnak, hogy más is értsen. Örömmel gondolok arra is most, hogy lesznek, akik éppen fordítva keresik a nagyság okát: éppen azért övezi tisztelet őket, mert nemzetien teremtő bennük a tehetség, az erő.

Benedek Elek (1859. szept. 30. – 1929. aug. 17.), egy egész nemzet Elek Apója is itt sorjázott, rótta sorait, képzelt merészet és nagyot az ítéletidőbe vetett magyarság javára, mindig. Százhatvan éve született az erdővidéki Kisbaconban, 90 éve halt meg ugyanott, élt hetven esztendőt. Szépen világító kerek számok.

Költő volt, író, sok-sok lapot szerkesztett, teremtett, kicsinyég még országgyűlési képviselő is volt Budapesten. Hatalmasan jó pászmát vágott már akkor is, amikor a magyar még a magyarhoz tartozott. Benedek Eleknek nem volt nehéz felfedeznie, mennyire elmaradott az oktatás a vidéki iskolákban, annál nehezebb volt dűlőre vinnie az oktatás, iskolai nevelés igen-igen sürgető gondjait. Az Országházban elhangzott első beszéde is mintha a kisbaconi templomban szorongó székely parasztsághoz szólt volna szemtől szemben.

Megértői is voltak, segítsége annál kevesebb, hiszen porból vétetett, sárból a nemes szándék. Magad uram, ha szolgád nincsen! És Benedek Elek, ahogy a latin mondta, de profundis clamavi, a mélyből kiáltott, és alapjaiban építette a nemzeti kultúrát. Ahogy lehetett. Nemcsak gyűjtötte a népköltészet gyöngyeit, hasonlókat készített maga is, de szebbeket is mesében, versben, történelmi nagy időkből hívogatta gyermekek elé a magyar hősöket.

A nemzet hitt neki, mondotta meséit, verseit minden korosztály. A Cimbora volt egyik lapja, ma is él emléke s nyoma, nemcsak régi kalendáriumokban.

Mint égszakadás, zuhant az első világháború Magyarországra. A Habsburg császárnak még ahhoz is volt mersze és hitvány főrendi magyar támogatói is akadtak, hogy a magyar seregeket vesse először a frontokra. Elek apó megúszta úgy ahogy, családja a háború végén hazament Kisbaconba, utánuk Apó is. Házat építettek, abba mentek vissza, az elszakított erdélyi Székelyföldre.

Emlékház ma (még) a MARI LAK, emlékezni s csodálni ma is ezrek járnak. Rettenetes nagy gondot okozott az idegen birtokokkal elhalmozott román kormányoknak a Benedek család tulajdonában hagyni (!) a lakóházat.

Ismerkedtünk a hagyatékával, művészetével, gyönyörködöm máig is írásaiban, adtuk azokat tovább, tovább. Láttam íróasztalán az utolsó, félbe szakadt levél sorát: „Fő, hogy dolgozzanak…” Most 90 éve történt. Lánya, Flóra néni tartotta még fenn a házat, aztán Őt is kivittük a temetőbe, apja mellé. Kisbacon azóta se látott akkora gyászt. Emlékezni nehéz, Benedek Eleket olvasni könnyebb. Gyászolók milliói vallják.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.