Esetem a kutyákkal

Ez a dolog azért jutott eszembe, mert valakik feljelentették a szomszédék kutyáját. Mert túl sokat és túl hangosan ugat. Minket, a tőszomszédokat nem bántott a hangja, sőt, csodáltuk kitartását és időnként meg-megerősödő nyüszítését, amivel az időváltozást jelezte. Azért is elfogadtuk szomszédnak úgy, ahogy ugat, mert tulajdonképpen végezte a dolgát, amit egy magánház udvarában be kell töltenie egy ilyen négylábúnak. Minden neszre felfigyelt, s különösen bosszantotta a másik szomszéd udvarán, kertjében, de nálunk is fel-feltűnő macskahad masírozása.

Persze, nem volt ez olyan feljelentés, ami rendőrséget rendelt volna a kapu elé, de furcsa mód az egyébként nem közeli tömbházból érkezett a küldöttség, azt már nem tudom, nem hallottam, hogy megkérték-e vagy felszólították a gazdát, távolítsa el az ugató állatot. Hogy mennyire hallható a csaholás ott fenn, nem tudom hányadik emeleten, nem tudhatom, bizonyára tényleg zavarja az alvókat, sérti a fület is, de azért én fel tudok sorolni számtalan más esetet, ami ennél kellemetlenebb. Tehát úgy néz ki, volt kutya, nem lesz kutya. Én akkor sem háborodtam fel, amikor a tömbházban tett látogatás ideje alatt a közvetlen mellettünk lévő lakásból pillanatnyi szünetet sem engedve, be nem állt a kedvenc ugató szája. Ha kutya, hadd ugasson. Egyik többet, másik kevesebbet.

Embertársainkkal is így vagyunk. Igaz, a túlhangoskodást nem ugatásnak szoktuk nevezni, de megfelelő szavunk nem lévén minden árnyalatra, sokszor ez is megteszi. Előfordult, hogy éjszakába nyúló, többször ismétlődő buli még az úttestre is kikerült, s amit időközönként a tévében látványnak szánnak, az hozzánk is begyűrűzött, láttunk már éjszakai nyilvános körtáncot, hallgattunk egész városnegyedet szórakoztatni akaró elkorcsosult zenét, de ez sem kényszerített arra, hogy szóvá tegyük. Ki tudja, miért teszik, mit, kit ünnepelnek. Ilyenkor inkább megállapítja a józan fejű ember, hogy mindez őket minősíti. S ez bizony kellemetlenebb, felbujtóbb, mint a kutyaugatás.