Felhívás!

És a nyugodt felnőttkor?

A boldog gyermekkor. Olyan sokszor hallom mostanában ezt kismamáktól, anyukáktól. Szerintük egyik alappillére a boldog gyermekkornak az, ha hagyjuk a kicsit kibontakozni, kreatívan alkotni, nem szorítjuk korlátok közé, nem keseredünk el, ha letörölhetetlen filctollal írja a nevét a frissen lerakott parkettre. Elítélik a következetes, vagy éppen szigorú tanárokat, az ötven perces tanórákat, a jegyekkel való minősítést.

Azt mondják, minden ember addig jó szülő, amíg nincs gyereke. Valószínűleg velem is ez lehet. Nem akarok ítélkezni, sem ellentmondani, hiszen egyelőre fogalmam sincs ezekről a dolgokról. Viszont voltam gyerek, élénken él rengeteg emlék még a fejemben az iskoláséveimből. Gimnáziumban, líceumban, egyetemen hányszor meg hányszor éreztem, hogy az a jegy, amit a munkámra kaptam, nem igazságos. Láttam, hogy társaim sokkal kevesebb energiát öltek a tanulásba, esetleg puskáztak, másoltak, esetenként loptak, de mégis jobb jegyet kaptak, megdicsérték, piedesztálra helyezték őket. És igen, ilyenkor én is úgy éreztem, sokkal jobb lenne olyan oktatási rendszerben tanulni, ahol nem minősítik jegyekkel a diákok munkáját.

De nem viccből van ez úgy, ahogy. Ezekkel a tapasztalatokkal is megrángat a felnőtt élet éppen eléggé. Igazságtalanságokba botlunk úton-útfélen. Például, amikor hosszú perceken át állunk egy hivatalban sorban a pecsétért, és Ilonka kiszól a fülkéből a szomszédjának, hogy menjen nyugodtan előre, hiába csak most érkezett. Hát nem elborít a düh egy időre? Vagy, amikor az álommunkahelyeden a meghirdetett versenyvizsga kamu, hiszen már mindenki tudja, hogy a főnök veje tölti be az állást. Vagy amikor a felettesed a legkisebb botlásodat is úgy kezeli, mintha csődbe vitted volna a céged, a kollégádat meg megdicséri, ha hónapok után végre, egyetlen dolgot nem sikerült elrontania – nem érezzük ilyenkor mindannyian, hogy legszívesebben falnak futnánk, de legalábbis elutaznánk a legtávolabbi országba, hátrahagyva minden nehézséget?

Mert az élet bizony ilyen. És én úgy gondolom, minél hamarabb rájön egy gyerek, minél hamarabb hozzászokik, minél többször tapasztalja meg, annál boldogabb felnőtt lesz, ha kicsiként szeretnénk is megmenteni a fájdalomtól.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.