Élő hagyományozódás

Lehet, nem is újak azok a hírek, amelyeket Tusnádon, a Kriza János-sátorban szedtünk fel! Igaz, úgy tudjuk egy közmondásunk alapján, hogy az újszülöttnek minden vicc újnak számít. Az is lehet, hogy amit én megjegyeztem a tusványosi Kriza János-sátorban elhangzottakból, csak számomra jelentenek újdonságot.

Nagy nevek fémjelezték az általam kiválasztott megbeszélés fontosságát. Nem csupán néphagyományokról, a népi kultúra kérdéseiről esett ott szó, de lévén, hogy Kelemen László, a budapesti Hagyományok Háza főigazgatója mellett jelen volt Pál István Szalonna, a hírneves hegedűművész és a volt pénzügyminiszter, Járai Zsigmond is, érdekes bejelentésekre vártunk. Különösebb beszélgetés nem alakult ki, ki-ki előadta az ő szakterületéhez közelebb álló ismert vagy kevésbé ismert tényeket, a meglepően kis számú hallgatóságból viszont alig került megszólaló. Ennek oka lehetett a szűkre szabott idő is. Igaz, maguk a szervezők sem számíthattak népes közönségre, legalábbis az előkészített ülőhelyeket tekintve, s csak sóvárogva tekinthettünk a közelben lévő MIT-sátorra, ahol a magyar sport élenjárói megszámlálhatatlanul több kíváncsit kötöttek le, mint a kultúra és csángóoktatás kérdésköre.

Jó volt hallani Pál Istvánnak immár nem csupán a hegedűjét, de a Hagyományok Háza képviselőjeként a hangját is, s a Képmás című folyóirat címlapján Pál Eszterrel együtt ránk mosolygó arca oly hatással volt nagyobbik unokámra, hogy orra alá dugta a kiadványt, s autogramot kért tőle. Megtudtuk, hogy ő tulajdonképpen közgazdaságtant végzett, de közben zenélt is, s a Pávának köszönhetően most már ország-világ beszél róla. Sajnos, nekünk, a sátorbelieknek nem hegedülhetett, mert ettől az időponttól másfelé is szolgálatba kell lépnie, de este a Csűrben meghallgathatjuk, nyugtatott meg, s azzal zenésztársával, a nagybőgőssel együtt el is viharzott. A Hagyományok Házának főigazgatójától érdekes dolgokat tudtam(-unk) meg. Szerinte a jelenlegi hagyományőrzési rendszert úgy kell(ene) megvalósítani, hogy az élő hagyományozódás legyen. Az történt, hogy elsősorban falvakon megszakadt a hagyományozódás, s régi álma teljesülne, mondta az igazgató, ha ezt élővé lehetne varázsolni. Ő az első generációs táncházasok közé tartozik, az azóta eltelt félévszázad alatt sok minden bekövetkezett, s nem a néphagyományok előnyére.

A hagyományos paraszti kultúra megbomlott, s azért nagyon fájó dolog ez, mert nemzeti létünk alapját jelenti. Az által vezetett Hagyományok Háza ezért is számít kiemelt nemzeti intézménynek, mert feladata megszervezni úgy a szerteágazó hagyománymentést, hogy mindenhová eljussanak, ahol magyarok élnek. Ezért merült fel annak a gondolata, hogy Erdélyben felsőfokú néptáncoktatást indítsanak a Sapientia Egyetemen, ahol nem marad el a hangszeres és népzenei oktatás sem. Ennek szakmai indokai is vannak, hisz az összes magyar táncegyüttes műsorrendjén nagy százalékban szerepelnek erdélyi táncok. Ki kell(ene) alakítani az önálló erdélyi hagyományápolást, ezért született meg az az elhatározás, hogy bővítik a Hagyományok Ház láncolatát, s itt is létrehozzák az Erdélyi Hagyományok Házát négy fiókkal, egy-egy létesül Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, de lehet, hogy Sepsiszentgyörgyön is.

Külön feladat a csángó kultúra felkarolása, őket talán érdemesebb lenne moldvai magyaroknak nevezni, akár Domokos Pál Péter után is, aki szerint a Moldvában élő magyarok nem csángók, hanem moldvai magyarok. Az ő hagyományaiknak ápolása sürgető és nem hanyagolható kötelessége a Hagyományok Házának, s talán ott is megvalósulhat egy ilyen álom.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.