Bármely körülmény között…

Köztudott, hogy történelmi valóság volt a rendi társadalom a középkorban, Közép-Európában az újkorban is, sőt a gondolkodásmód s a viselkedési normák terén még a huszadik században is továbbélt. A régi székely társadalomban, amely ha különbözött is a nagyobb, az erdélyi és magyarországi egységtől – hiszen a székelyek nem kiváltságokkal rendelkeztek, hanem a fegyverviselés jogán szabadságjogokkal –, ugyancsak fellelhetők voltak a rendiség bizonyos vonásai. Bárói és grófi nagybirtokkal s jobbágysággal itt ha nem is találkozik sűrűn a múlt iránt érdeklődő, de mondjuk főemberek, lófők, gyalogok közti különbségeket megfigyelhet.

Így pedig kijárt a nagyságos vagy tekintetes megszólítás például falvaink előkelőségének, tekintélyes személyiségeknek, magas rangú hivatalnokoknak, köztisztviselőknek. A mesterembereket, kiskereskedőket, boltosokat a tekintetes szóból származó ténsúr illette, feleségeiket meg a ténsasszony. Hiába próbálták a kommunista hatalomátvétel után mindezeket az elvtárssal helyettesíteni, csak az új rendszer legmegátalkodottabb és legelvakultabb hívei vették szájukra például a doktor elvtárs megszólítást… A mentalitást, a gondolkodásmódot nem lehetett egy tollvonással eltörülni, a magánbeszédben tehát maradt az, ami megillette az adott tekintélyes személyt, a birtokost, a köztisztviselőt, az értelmiségit: a nagyságos vagy tekintetes cím, az alacsonyabb rendűeknek pedig a népies ténsúr vagy ténsasszony megszólítás járt bármely körülmény között.

Bármely körülmény között? Úgy tűnik, igen. Még borozók hangos társaságában is! Legalábbis így esett meg egy alkalommal, az elvtársias időkben szülőfalumban, egy téli éjszakán. A helyi fogyasztási szövetkezet alkalmazottjainak tartott munkaértekezlet után a férfiak egy szűkebb csoportja poharazgatásba kezdett, élükön az elnökkel. Az otthonülő feleségek ilyenkor ugye nem röpülnek el az örömtől. Általában egymagukban vagy kisgyerekkel „élvezik” a családi fészek melegét, tördelik ujjaikat, ábrándoznak kellemetesebb dolgokról, ami megeshetne velük… Esetleg harag gyűl bennük. Nem egy esetben pedig aggodalom.

Egyikük, a régi rendszer kiskereskedőjének felesége oly mértékben kezdett aggódni az éjszakába nyúló várakozás óráiban, hogy a sötét és fagyos idővel, a kihalt éjszakai utcával mit sem törődve, meleg ágyából kikelt, s útnak indult férjeura után. A jó kilométeres távot a felső falurészből a központig elég furcsa szerelésben tette meg. Nagy, idomtalan lábbelibe ugrott, hosszú, bokáig érő virágos mintájú flanell hálóingjére hamarjában rávett egy térdig érő sötét téli kabátot, fejére-vállára, arcát is jól bebugyolálva egy hárászkendőt. Szó, mi szó, elég szokatlan s groteszk jelenség lehetett, amint éjnek idején betoppant a petróleumlámpa sárgás fényénél borozgató férfitársaság közé, s már-már vékony hangját is felemelte volna. De az elnök, egy plebejus érzelmű és rátermett ember elejét vette a perpatvarnak. Kissé lelassult tekintettel tetőtől talpig végigmérte a váratlanul megjelent, kísértetnek is beillő alacsony asszonyt, s színészi hanghordozással emígy szólt:

– Mondja, ténsasszony, hááány embert ejtett kétségbe, amíg idáig ért ebben az időben?

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.