Felhívás!

A nagy varázslat

Ahhoz, hogy megértsük a csodát, előbb vissza kell tekintenünk arra a korszakra, amely a jelenlegi rendkívüli beérkezésnek előzménye volt. Botorság lenne azt hinni, az egész úgy történt, hogy jött Sepsiszentgyörgyre egy mindenre elszánt fiatal zenetanár, maga mellé csalogatta az akkor éppen Szentgyörggyel és a szentgyörgyiekkel ismerkedő ifjú zenetanárokat, s csak úgy, a maguk és esetleg mások szórakoztatására elkezdtek közösen énekelni. Aki tanúja volt a mai Vox Humana valamikori indulásának, az a megmondhatója, mennyi vajúdás, belső és külső küzdelem, mennyi érvelés és vita előzte meg, és kísérte nyomon éveken át azt az együttes, amely egyébként már régóta Európa elismert kórusa, végigjárta szinte a teljes földrészt, a legrangosabb fesztiválok meghívottja és díszvendége, karnagya pedig  hangversenytermek ünnepelt szólistája.

Tudni illik, hogy a megyésítés után mindjárt felmerült a zeneiskola létrehozásának ügye, s éppen az idekerült fiatal zenészek, köztük későbbi, befutott zeneszerző is mennyit kilincseltek, kértek, könyörögtek, míg végül dűlőre jutott a dolog, s mennyi gúnyos megjegyzéssel, kishitűséggel kellett szembenézniük. Jobb választása nem is lehetett volna a kamarakórus alapítására felesküdött karmesternek: csatasorba állította kollégáit, meggyőzte őket arról, hogy ez a fajta közös éneklés nem ismer lazaságot, bohémságot, gáncsoskodást, s végül megszületett valami, ami immár a mienk volt, hozzánk szólt, minket oktatott, s utat mutatott arra, hogy a közösségépítés csöppet sem könnyű feladatát csak az vállalhatja, aki a szó legnemesebb értelmében megszállottja álmainak, s ezt a megszállottságot másokba is bele tudja oltani.

A közel fél évszázad sok mindent tartogatott, a rengeteg öröm és beteljesülés mellett voltak keserű pillanatok is, ezeket leginkább külső okok idézték elő, de munka, felkészülés, lelki és fizikai megpróbáltatás dacára kontinensünk több tucatnyi helységében, templomok sokaságában csendült fel a magyar szó, Kodály és Bartók, s lám, még magát a pápát is arra indították, hogy római, vatikánbeli tartózkodásukkor magyarul üdvözölje és köszöntse őket. Hát nem varázslat ez? Nem az emberi hang, az ének, a zene mindent beragyogó és megnemesítő ereje? 

Életem egyik nagy élménye volt, hogy 1982-ben, a megalakulás tizedik évfordulóján én köszönthettem az ünnepelt kórust, és fontosságát felismerve, akkor jelen volt a megye és a város teljes vezető testülete. És ez a felismerés nem volt hiábavaló! Évről évre, évtizedről évtizedre erősödött, zeneileg is képzettebb lett a kamaraegyüttes, s amikor az alapító karmester kidőlt, kegyetlen betegség kiragadta kezéből a karmesteri pálcát, nem tűnt el, mint általában lenni szokott, a lendület, a csak azért is, és családon belül megoldódott a „Nagy” kiesése okozta űr betöltése. A kórus egyik tagja, aki történetesen az alapító fia, rögtön a helyébe állt, s miközben aggódtak nagy mesterük egészségéért, a kórus lépett tovább, igazolva, hogy amit valaki, valakik egybegyűjtöttek, nem lehet, nem szabad elprédálni.

Most, a negyvenötödik évfordulóját ünneplő Vox Humana kamarakórus szebben hangzik, erőteljesebben belénk hatol, mint bármikor. Titokban szorongatjuk a díszelőadáson megjelent Szilágyi Zsolt énekművész kezét, s gratulálunk Szilágyi Zsolt Herbertnek azért a következetességért, mellyel igyekszik egyre magasabbra emelni a mércét, hogy még magasabban szárnyaljon a dal. És a dicsőség azé a harminc énekesé is, akik hétről hétre megjelennek a próbákon, ilyenkor hátrahagyva mindent, aminél égetően sürgősebb az éneklés.

Szombaton este, október 21-én színültig megtelt dalosokkal és zenekedvelő hallgatósággal a nagy tömegeket befogadó Krisztus király templom.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.