A felháborodás íratja

Indignatio fecit versum – írta a római, nem éppen finomkodó szatíraszerző, Iuvenalis. Az indignatio lehet undor is. Vagy az az állapot, amikor kinyílik a bicska az ember zsebében.

Egy pszichiátriai intézetben ketrecbe zárt, ágyhoz kötött sorsverte embertársaink. Tudom, megtörténik, hogy egy beteget a saját és mások érdekében el kell különíteni. De annak is vannak szabályai és emberiességi törvényei, biztosan láttunk filmekben elkülönítő-termeket, ahol a dühöngő beteg nem tehet kárt sem másokban, sem önmagában. Ami azonban a legborzasztóbb, a kórtermek állapota: rozoga, rozsdás ágyak, piszkos, lemálló falak, dísztelen szürkeség. Nincs pénz, nincs pénz.

A forradalom előtt beszéltem egy kolleganőmmel, aki egy ideig a felsőtömösi, súlyosan sérült, gyógyíthatatlan betegek intézetében dolgozott. Elmondta, több betegre ő adott életé­ben először otthonról vitt, rendes ruhát, ő tanított meg némelyeket kanállal-villával enni, ő vitt ki némelyeket a napra egy sétára, mert különben a kutya sem törődött velük, állatokként megetették őket, aztán várták, hogy saját ürülékükben csak meghalnak. A Nyugat, amikor felfedezte a romániai zárt intézetek állapotát, sokkolva érezte magát, és folyt a pénz, a szakmai támogatás. És harminc év után még mindig itt vagyunk?

Van azonban pénz afganisztáni katonai szerepvállalásra: 2014-es adat szerint 500 millió eurót költöttünk, hogy ott legyünk, ahol nem lenne mit keresnünk. Íme, most a román nagykövetség a tálibok terrortámadásának célpontjába került, egy ember meghalt (katona már több mint harminc), pedig a tálibokat nem a románok találták ki, képezték és pénzelték, hanem az amerikaiak az oroszok ellen.

Lesz új futballstadion Temesváron, a terv szerint 50 millió euróért – tapasztalat szerint a gyakorlatban a duplájába kerül. És van pénz ízléstelen bóvlikra, ordítozó „bandákra” mindenféle város- meg falunapon. Eközben embertársaink kegyetlenül elhagyatva sínylődnek. Az isteni ítélet előtt nem lehetne a közpénzek elosztóit felelősségre vonni?