Felhívás!

A bebútorozott magány

Egy idő után az ember egyre inkább hajlik az ártatlanok, a gyengébbek felé. Mi lehet ártatlanabb fajon belül is, mint a fióka a fészekben, a kutya- meg macskakölyök? És ahogy hajlik a test egyre jobban a „földszint” gyöngéi felé, úgy válik szánakozóbbá görbe testben a lobogó, egyenes lélek. Ez hát az életek rendje, na meg a testeké.

 Sem az egyik, sem a másik nem nyugszik bele könnyen s gyöngyen az elkerülhetetlenbe. Törvényszerűségeket fölfedezni, törvényeket megfogalmazni könnyebb, mint azokat betartani. És ilyen nehéz lenne belenyugodni abba, azokba?! Vigasztaljuk hát magunkat ilyesmikkel, hogy „fáj a fejem – tehát vagyok”. Hogy a francia filozófus, Descartes, az emberi szabadságjogok nagy harcosa mennyit kínlódott a 18. század végén, amíg azzal vigasztalhatta végül magát, hogy lett, ami lett, lesz, ami lesz, gondolkodom, tehát vagyok. Fáj a fejem, tehát igen.

Egy adott ponton mintha nekem magamnak kellett volna vigasztalnom az orvost, amikor rám ijedt: tudja maga, hány oka lehet a fejfájásnak?! Nem soroltuk.

Nos, a magány is. Nem az a túloldali, a majdani, hanem az élő, az eleven. Féltucatnyi macska, cicányi meg vén is lakik, napozik földszintem előtt a füves, fás kertben. Kerítés háromarasznyi magas, szabadságuk szinte végtelen. Van ugyan néhány háziasított, de nekem életemben először van fekete kedvencem. Ugyebár, a gyermekkori törvények érvényesek, például, kisbabás anya előtt nem illik átmenni sehol. Ma is tartom. Ha fekete macska megy át, utána siccel az ember, mert az a boszorkány követe is lehet. Ez a karcsú fekete macskácska nem háziasult. Ott pihent az ablakaim előtt, hát vetettem neki falást. Egy éve, hogy így élünk, járnak még szőkék, sárgák, fehér s fekete foltosak. Válogatósak ám az eldédelgetettek, a „honosak”, kiket estelente behívnak a lakásba.

Itt van az unokám, sokszor látja a kinti lakosokat, de a fekete őt is elbűbájolta azzal, ahogy ül mozdulatlan, szemben az ablakkal, aranyos ragyogó szemmel és néz. Mozdul a kezem, kíséri a tekintete aranyban. Csupa ragaszkodás, na meg éhség. Mindent elfogad, megeszik, hálás azzal, hogy visszaül fenékre és néz ragyogó sárga szemekkel, nyalintja száját. Talán köszöni is.

Vagy tíz napja figyelem mostani különös viselkedését. Reggel nem eszi meg mohón, amit vetek feléje, csak felveszi, visszanéz, és eliramlik az odébb levő zöld kapu felé, alatta be, eltűnik. Rájöttem az ismétlődések után, hogy családja van. Mint a nyílvessző, viszi az eledelt, amit kapott a családnak. Vagyok, ő is, gondolkodom, rájövök, hogy gondjai nagyok, hord újabban a családnak. Foszlik a magányom? Ha felmérsz századokat, jusson időd betöltened az elharapódzott magányt. – Mindazt szándékosan, testvéri barátom? – kérdezte minap a székely „Áron Triumvirátus” egyike, Márton Áron katolikus püspök, virágcsokrokkal üldögélvén Sepsiszentgyörgy belvárosi katolikus temploma előtt, fölnézve felém fémes csöndjében. Átnézve fölöttem. Kételkedett, hogy pusztán a magány beépítése kedvéért be lehet bútorozni egy-egy emberi lelket, lélekrendszert, ha az leszegényedett is.

Az emberi jóság elaludhat néha, ezért kell mindig ébresztgetni… ne csak a magad kedvét nézd, az örömben is lehet magányos…a másnak szerzett öröm pillanatok alatt fölvirít téged is…– Tata, honnan tudod, hová viszi a fekete macska az ételt, amit kap?

– Csak úgy gondolom, hiszen nem mászhatok utána minden reggel a zöld kapu alatt. Láthatod, délután itt eszi meg a fűben, amit kap. Reggel és estefelé, mint a nyílvessző, sirül a falás szalámi darabbal, a főtt csirkebőrt, az előbb láttad te is, meg is köszönte: öt méteren belül kétszer fordult meg, visszanézett, aztán sipirc. Kölykei vannak bizonyosan.

És még azt is kérdezte kis unokám, apa-e vagy anya a fekete, aranyszemű macs. Nem tudom magam sem. De nem mindegy? Viszi valahová haza a falást. Gondoskodik, tehát ő is van. Gondoskodom, tehát vagyok. A felelősség vállalása jelessé, gazdaggá teszi, bátrabbá teszi az embert; na és a macskacskát is, hiszen látható. Mindketten gondoskodunk, tehát vagyunk. Erről keveset mondtam a tea meg pogácsa mellett. Nem kell hírverés, hogy megértse a cselekvés értelmét, értékét az ember, az ilyen emberke is, mint az unoka, aki tegnap ilyenkor kérdezte meg: Tata, a kis feketét és társait miért becézzük? Nem értettem pillanatig, aztán igen. – És az ubor miért uborka? A pulisz miért puliszka, a macs macska? Azért, kicsim, mert valami játszik bennünk jókedvvel, bőséggel.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások