Hirdetés
Hirdetés

Spártai körülmények közepette

Spártai körülmények közepette Sport

A 40 órás emberpróbáló kihívás, a Spartan Extreme Endurance teljesítése után még magasabbra tette a lécet Katona Csaba és Tankó-András Imola, akik november közepén az állóképességi versenyek csúcsát, a mind közül a legextrémebbnek számító 60 órás Spartan Agogét küzdötték végig. Ezt csak az úgynevezett Death Race múlja felül, amit Amerikában rendeznek meg, korábban évi egy, most már évi két alkalommal.

Hirdetés
Hirdetés

„Nyár elején hallottunk először az Agogéról, amit nem is igazán lehet versenynek nevezni, inkább kihívásnak, mivel itt nem az a cél, hogy első légy, hanem az, hogy feladás nélkül végigcsináld. Eleinte idegenkedtünk tőle, de miután teljesítettük a 40 órás próbatételt, és mivel mindig a következő kihívást keressük, így addig motoszkált a fejükben, hogy ha most nem, akkor mikor, hogy végül belevágtunk. Szlovákia közelsége miatt anyagilag sem volt annyira megterhelő, mintha az eredetileg tervezett Tanzánia lett volna a helyszín” – mesélte Imola és Csaba, akik november 18–20. között hajszolták a végleteket a szlovákiai hegyekben.

A zord körülmények közepette zajlott világszintű eseménynek a világ minden tájáról 69-en ugrottak neki, heten kényszerültek feladásra, Romániából kettejük mellett még egyvalakinek sikerült befejeznie az alvás- és kalóriamegvonásos spártai megpróbáltatást.

Mint egy katonai kiképzés

Az egész kaland a beszerzéssel kezdődött, kötelező felszereléslistával (túlélőhálózsák, katonai vízszűrő, minőségi öltözet) kell érkezni, amit szigorúan leellenőriznek. „A vezetők az Egyesült Államokból érkezett ex-tengerészgyalogosok voltak, és ez érződött is a viselkedésükön, nyelvezetükön, hozzáállásukon, igazi katonai kiképzésen érezhettük magunkat. Folyamatos volt az orvosi felügyelet, volt, akit feladásra kényszerítettek az egészségügyi állapota miatt” – elevenítették fel.

Az érkezést követő eligazítás és vacsora után a jelentkezők négy kiválasztott (hírnök) kivételével lepihenhettek. Csaba is a kiválasztottak között volt, kapott egy kezdetleges térképet, amivel éjfélig el kellett jusson a városi temetőbe egy bizonyos sírkőhöz. Ott várt egészen hajnali 3-ig, amikor egy szerzetesruhába öltözött illetőtől megkapta az utasítást miszerint keresse meg a másik három hírnököt, költsék fel a szállodában alvó társakat, és hajnali 4-re legyenek ott a temető kapujában. Így is tettek, majd bekötötték a szemüket és autóbusszal szállították őket a következő helyszínre.

Saját korlátjaikat kellett felülmúlják, mivel a feladás szóba sem jöhetett számukra

A hírhedt betyár nyomdokain

Az Agogét a helyi sajátosságoknak megfelelően szokták szervezni, ezúttal Juraj Jánošík (Terhely, 1688. január 25. – Liptószentmiklós, 1713. március 17., magyarul Jánosik György) nemzeti hősként tisztelt hírhedt szlovák betyár életútja előtt tisztelegtek. Az ő szobránál négy csoportba sorolták a résztvevőket, a véletlen pedig úgy hozta, hogy Csaba és Imola egy csapatba került.

„Innentől kezdve úgy éltünk, ahogy Jánosiék abban az időben, kevés élelemmel, hidegben, tűz mellett, fent a hegyekben” – teszik hozzá.

Egy térkép alapján megadott időn belül el kellett érjenek a táborhelyre, ahol a következő két napot töltötték. 30 kilométeres élelem és víz nélküli erőltetett menetelés után, sötétedés előtt értek fel a helyszínre. „Egész nap esett, fent már jól havazott, teljesen átáztunk. Volt nálunk száraz ruha, de nem mertük felvenni, mivel nem tudtuk mi vár még ránk, ezért tartalékoltuk. Fát kellett hordani, tüzet gyújtani, zászlót állítani, házat építeni. Mire kész lettünk volna, odajöttek, szóltak, hogy nem jó helyen vagyunk, menjünk odébb és kezdjük elölről. A házat farönkökből kellett építenünk, ezeket egy kilométerről, 300 méteres szintkülönbségről kellett odahordani, kellett legyen ablaka, el kellett benne férjünk mind a 17-en, stb. Most így könnyűnek tűnik, de ott, akkor, azon körülmények közepette, amikor mindenki át volt fagyva, és le volt merülve, nagyon nehéz volt” – idézte fel Imola.

A feladathoz nem igazán volt felszerelésük, egy darab fejszéjük például úgy lett, hogy az egyik csapattársuk egy próbatétel során átúszott egy folyón érte. A felszerelésük megfagyott, de legalább ihattak, ha sikerült kiolvasztani a vizüket. A favágás, tűzgyújtás sem ment mindenkinek, a legtöbben életükben nem kényszerültek erre.

„Átfagyva, éhesen, kialvatlanul”

„Az első éjszaka volt a legnehezebb, átfagyva, éhesen, kialvatlanul. Két dolog tartja benned a lelket ilyenkor: a csapattársak és a tűz. Olyannyira átfáztunk, hogy Imolával inkább folyamatosan fát hordtunk, fát vágtunk, csak hogy mozogjunk. Ott volt az erdő mellettük, de nem szabadott oda bemenni, távolról kellett hozni az előzőleg odakészített fát” – mondja Csaba, aki szerint nem az éhség volt legnagyobb gondjuk, nem tudtak arra gondolni, sokkal rosszabb volt a hideg, az alváshiány, az, hogy nem tudtak jóízűt inni, mert fagyott meg a víz.

A hideg, az élelem- és alváshiány alaposan próbára tette a résztvevőket

A kedvezőtlen körülmények mellett a szervezők is folyamatosan próbára tették őket, a feladatok során élelmet, felszerelést lehetett nyerni. Éjszakánként úgynevezett háborúk voltak, amikor a többi csapat szalagjait kellett megszerezni. Ily módon jutott a csapatuk hat sárgarépához, egy sütőtökhöz, egy darab sajthoz, egy kutyatápkonzervhez, két tojáshoz és egy doboz csokihoz, amit 17 felé osztottak, mondanunk sem kell, az aprócska falatokat nem ették meg egyszerre…

Túlélő üzemmódban működtek, mint mondják, ilyet csak háborús vagy katasztrófafilmekben láttak. Az alvás- és kalóriahiány miatt éjszakánként hallucináltak a kimerültségtől. Ennek ellenére úgy látják, a második éjszaka könnyebb volt, lefőképpen azért, mert nem voltak már átázva.

Erre nem lehet felkészülni

„Az életforma nagyon sokat számít, az ilyen jellegű kihívásra, ilyen körülményekre nem lehet az edzőteremben felkészülni. A dubaji házaspár például már az első éjjel feladni kényszerült, egyszerűen nem bírták a hideget. Nekünk ilyen szempontból könnyebb volt, az elmúlt évek, versenyek tapasztalata javunkra szolgált. Segített a sok hegyi maraton, amikor hiába vagy fáradt, úgyis tovább kell menni” – vélekedtek.

Második éjszaka az volt a feladatuk, hogy lebontsanak mindent, amit felépítettek, a tábort gyakorlatilag a földdel kellett egyenlővé tenni napkeltéig. Innen már „csak” az volt hátra, hogy kimerülten, teljes felszerelésben időre visszajussanak a táborhelytől a célig. „Számomra ez nagyon nehéz volt, kiszáradva, szédülésen túli, ájulásközeli állapotban voltam. Imola próbálta tartani bennem a lelket, jót tett, hogy egy forrásnál megtöltöttem a kulacsom és megittam majdnem két liter vizet, és az is, hogy mások még rosszabb állapotban voltak, mint én, sokan fel sem tudtak állni. Folyamatosan viaskodtam magammal, tisztában voltam vele, hogy ezt fejben kell végig csináljam” – részletezte Csaba.

Végig egymást segítették

Imola ekkor már sokkal jobban érezte magát. „Tudtam, hogy vége, és ez erőt adott. Fel voltam készülve rá, hogy belevisznek a vízbe, ami végül nem történt meg. Nekem az segített, hogy másoknak segíthettem” – jelentette ki, arra utalva, hogy végig támogatták egymást, cipelték azok hátizsákját, akik már nem bírták. Nem csoda, hogy sokan sírva fakadtak miután célba értek.

„Tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz, de azt mondtuk, ha egymást kell húzni, akkor egymást húzzuk, de a hegyről csak a mentő hoz le, feladás szóba sem jöhet, így vágtunk neki. Tudtuk, hogy mire vagyunk képesek, és felkészültünk a legrosszabbra. Nyilván ilyen élethelyzetbe még nem kerültünk, elmondhatatlan, leírhatatlan, amit átéltünk, ezt meg kell tapasztalni” – hangsúlyozzák mindketten. Ez volt az első Agoge számukra, de nem az utolsó.

Több mint 100 kilométer, 5–6000 méter közti szintkülönbség, mínusz fokok, kialvatlanság, kalória- és vízmegvonás után is úgy vélik, megérte, jó tanulság volt számukra. Mindezek után úgy látják, sokkal egyszerűbben is lehetne élni…

A Spartan Race egy nemzetközi akadályverseny-sorozat, mely különböző távolságú és nehézségi szintű versenyekből áll, 5 kilométertől egészen a maratoni távokig. Legextrémebb kihívása a 60 órás Spartan Agoge.

Az agogé ősi görög spártai gyermeknevelési és oktatási módszer, amely a spártai polgárok számára kötelező volt, az uralkodóház elsőszülöttjeit kivéve. Ennek keretében kiskoruktól kezdve harcra, kitartásra, fájdalomtűrésre és hűségre nevelték őket. A fiúknak 7 éves koruktól kezdve kellett kaszárnyákban élniük, ahol elkezdődött huszonegy éves korukig tartó képzésük. A rendszer alkalmazkodásra és a közösségi érdek egyén felettiségére nevelt, célja, hogy mind testileg, mind erkölcsileg erős férfiakat képezzen a spártai hadsereg számára.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások
  • User
    Dátum: 2022. december 20., 21:43
    ÉRTÉKELÉS: -4

    Gondolom jó pénzt hozott a házhoz . Ha nem , ebbe az amerikai baromságba kár volt belemászni , sokkal hasznosabb dologba lehetett volna befektetni a sok elpocsékolt energiát !!!

  • User
    Dátum: 2022. december 21., 9:34
    ÉRTÉKELÉS: -4

    Ha jó sok pénzt kaptak ,még megértem őket ! Ha nem , kár volt annyi energiát befektetni . Annyi egyéb értelmesebb ,hasznosabb dolog van ennél az eszement -amerikai blődségnél . Nem tudok lelkesedni értük . Egy ilyen herce-hurca a szervezetben is káros nyomokat hagy . Később majd rájönnek .