Felhívás!

Sportoljon a nemzet!

Sportoljon a nemzet! Kultúra

Jeszenszky Géza csak kicsit tért el egyetemi tanári, történészi hivatásának fővonulatától, amikor Neidenbach Ákossal önéletrajzi beütésekkel, személyes élményekkel is tűzdelt sporttörténeti művet írt. A Lehet-e sízni a Kárpátok alatt címben azért nemcsak Ady verssora bújik meg, hanem visszacseng a trianoni trauma is, amely a magyar sísportot is megpecsételte. Pénteken a Székely Nemzeti Múzeumban tartott könyvbemutatón érdekes tényeket tudhattunk meg a tájainkon alig 130 éves sport történetéről.

A könyv előtörténetéhez hozzátartozik egy, a történésznek fiatalkorában, az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársaként e témában megírt 30 oldalas tanulmánya, valamint egy másfél évvel korábbi szívműtétje, mely ráébresztette, nem akarja megszerzett sítapasztalatát sírba vinni, hiszen az egy nemzedék történetével fonódik össze. A történelmi visszapillantóból megtudtuk, 1892-ben két magyar Norvégiából hozatott felszerelést („norvég csuszát”), és próbált ki minden előzetes tudás nélkül a Vérmezőn, míg szerencséjükre éppen útjukba akadt egy ott tartózkodó norvég mérnök, aki megtanította nekik az alapokat.

Már 1894-ben megalakult az első síklub Kolozsváron, 1897-ben pedig kiadták „a lábszánkózás kézikönyvét”. Pár év alatt Magyarországon és Erdélyben is népszerű lett a sízés, először leginkább a hegyi turizmusban. Eleinte még egy bottal gyakorolták a sportot, később már két bot segítségével kanyarogtak a kapuk közt, 1906-ban már műlesikló-bajnokságot is rendeztek.

Az első világháború nagy veszteségeket okozott a sportolók körében is, a magyar síszövetség első főtitkára is Doberdónál veszett el. Trianon után a nagy hegyek (Kárpátok, Tátra) Magyarország hatá­rain kívül maradtak, a sport intenzív művelése ellehetetlenedett, az elcsatolt részekbe útlevéllel lehetett csak utazni, Magyarországon sem épültek ki a svájci mintára megálmodott sífelvonók. A bécsi döntés felélesztette a sport jövőjébe vetett reményeket, még egy téli olimpia szervezése is szóba jött. Ezt megalapozandó, a Radnai-havasokban, Borsafüreden alapítottak Magyar Nemzeti Téli Síközpontot (a Hargitán nem találták megfelelőnek a pályák szintkülönbségeit), Kárpát­aljára, Erdélybe sívonatok vitték a sport szerelmeseit.

A második világháború végén Magyarország ismét elveszítette nagy hegyeit. A kommunizmus teljes hatalomátvételéig, a vasfüggöny legördültéig még fejlődött valamelyest a sísport, aztán visszaesett, ma azonban három jó központban is három hónapos idényben lehet sízni. A rendszerváltozás után egy átmeneti időszakban szétlopkodták a korábbi pályák felszerelését, azóta azonban biztató változások tapasztalhatók Erdélyben is, bár még van hova fejlődni. A volt külügyminiszter szerint, aki most is sízni jött Erdélybe, „nagy attrakció lenne” a Hargita-csúcsokat egy rendszerbe kötni, sífelvonók kiépítésével, a sportturizmus híveinek kedvére, és üdvös lenne ezeket magyar kézben megtartani. Mindezek mellett Jeszenszky értékelése szerint „örvendetes, ha magyar sportolók jól szerepelnek a versenyeken, de fontosabb, hogy sportoljon a nemzet”.

A hangulatos régi fotókkal, személyes élménybeszámolókkal fűszerezett igényes könyv második részében Neidenbach Ákos hivatásos alpinista ad pragmatikus tanácsokat kezdő és haladó sízőknek.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.