Felhívás!

Hegyre fel, lejtőn le

Hegyre fel, lejtőn le Kultúra

„Hegyet hágék, lőtőt lépék” – ezzel a kezdőképpel indul egy archaikus népi imádság, amelynek feltárása és közreadása Erdélyi Zsuzsanna (1921–2015) néprajzkutató nevéhez fűződik. A moldvai csángó-magyarok körében fennmaradt imát 1970-ben jegyezte le Tolna megyébe került adatközlőjétől, s azt tartják, hogy eredete a korai magyar középkorban keresendő.

Az ima szerint aki hegyen-völgyön keresztül bejárja a világot, legalábbis gondolatban, az egy „bellől arannyas, küel irgalmas” kőkápolnára talál, amelyben „Szent Világ Úrjézus Krisztus” várja a bűnösöket, hogy bűnbánatot tartsanak, úgymond: „szent asztalomról táplálkodjanak, hogy örök életet éljenek.”

Népdalaink esetében is egy természeti kezdőkép vezet- avagy hangol rá az énekbe foglalt érzésre és gondolatra. Meglehet, a költészetben, egy-egy versben aztán elegendő „energiával” telítődhet akár egyetlen elemi természeti kép is ahhoz, hogy egy teljes élet esszenciájának foglalata és megjelenítője lehessen. Ilyennek tudnám felfogni a „hegyet hágék, lőtőt lépék” imakezdő képet is.

Vannak az életnek emelkedői és ereszkedői. Hol egymaga, hol társsal együtt teszi meg ezeket az ember. Ha fölfelé haladva mind magasabbra jut, azaz mind meredekebb kaptatókat sikerül maga mögött hagynia, annál nagyobb benne az elégtétel, valamint a hála érzete az iránt, aki gondunkat viseli.

Nyilván, a nagy kaptatók sikeres vétele nem kellene, hogy elkapassa az emberfiát, hiszen annyi próba és hullámvölgy követheti a már elért emelkedőket és csúcsokat, hogy azok leküzdésére csak erőit beosztva, egészséges lélekkel s bölcs belátást követve lehet esélye. Egy megbízható és kitartó társ szerepe mindebben valóságos égi ajándék…

Mondottam, a lírai költészet, például egy dal egyetlen egyszerű természeti képpel is képes megjeleníteni a legbonyolultabb érzés- és gondolategyüttest, mondjuk a szeretetet és hűséget. Világirodalmi tekintetben is zseniális művelője a lírai dalformának Robert Burns (1759–1796), a skótok nemzeti költője, aki két szakaszba, tizennyolc verssorban írta meg „a házassági hűség apoteózisát” (Szenczi Miklós), éppenséggel a hegy és a lejtő képére alapozva versét, a John Anderson, szivem, John címűt.

„Együtt vágtunk a hegynek” – mondja a férjnek az egész életen át kitartó társ, megidézve a fizikai és lelki értelemben vett emelkedésüket, ugyanakkor láttatja a költő azt az életszakaszt is, amelyet ezúttal a lejtő jelképez: „Lefelé ballagunk már/ kéz-kézben csöndesen,/ s lent együtt pihenünk majd,/ John Anderson, szivem.”

Mindezt, az élet teljességének feltárulását mintegy előrevetíti a vers első része azzal, hogy egyrészt az ifjúságot megjelenítő sötét hajat és sima homlokot idézi a lírai hős, másrészt pedig a ráncos homlokot és lengő deres hajat. Jelen van ugyanakkor itt is a társ iránti nyitott lelkület és odaadás, amely nélkül nem lehetséges harmónia két ember között: „Ráncos ma homlokod, John,/ hajad leng deresen,/ de áldás ősz fejedre,/ John Anderson, szivem.” (Szabó Lőrinc fordítása)

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.