Bikavér

Ne lepődjék meg senki, ez egy újmódi táncnak a neve. Tegnap hallottam erről az egyik magyarországi televíziós csatornán elhangzott beszélgetésben. A táncmester nevét, sajnos, megjegyezni nem tudtam, nem csupán idegen hangzású, de idegen írásmódú is, az egyébként jó szokás szerint pillanatra megvillantott feliratot egyáltalán nem tudtam jóformán még ki sem olvasni. No, de nem ez a fontos.

A fontos, hogy a magyar néptáncnak egy egészen új változataként mutatta be a mester az általa, általuk kitalált, begyakorlás alatti művészi alkotást. Egy biztos: a táncosok hihetetlen mozgáskultúrája tényleg lenyűgöző. Sajnálom, hogy a szerzeményt nem láthattuk teljes egészében, az utóbbi időben megszokott járvány meghatározta körülmények között végzett próba nem tudott egészében kiteljesedni. Egyelőre a tánc és a zene jelentkezett, de lesz ennek olyan része, részlete is, amely már a nyelvet, történetesen a költészetet társítja.

Amolyan művészeti ágazatok találkoztatásáról van szó, mert az „urban” verbunkosnak (gondolom, a városi legényes a megfelelője) az előadói mozgás közben verssorokat, rigmusokat  is mondanak (hozzáteszem: bizonyára énekelnek is), ismert és a fiatalok körében roppant népszerű költőt is említ, akivel szorosan együtt tudnak dolgozni, működni. A műsorvezető, kérdező szerkesztő humora sem hiányzott, ugyanis tréfásan jegyezte meg, hogy ő a bikavért szívesen megissza, de egyelőre kíváncsisága arra irányult, hogy miképpen is néz ki ez az új stílusú, magyarnak kitalált sportos tánc.

Nem mondom, vannak benne néptáncra hajazó mozdulatok, még a székely csizmaverőhöz hasonlító elemek is, azt azért nem merem kijelenteni, hogy ez igazi néptánc lenne. Újnak új, látványos, szemkápráztató, sziporkázó, meggyőződésem, akiknek szánják, azok örömmel és elismeréssel is fogadják. Én azért szívesebben megmaradok a mi jó öreg, mindmáig lenyűgöző csürdöngölőnknél. Még akkor is, ha azt a Ritka árpára táncolják…