Amikor az erdőn, mezőn megszólal az első „király”

Amikor az erdőn, mezőn megszólal az első „király” Kultúra

A nap már hanyatlóban van, amikor az autót hátrahagyva, gyalogosan indulunk neki az erdei útnak. Egy kiadós túra után a dombhajlat mögött előtűnik a magasles. Az öreg építmény magányosan áll az erdőszélen, vigyázza a környéket, ha beszélni tudna, lenne, amiről meséljen, azonban helyette Román Richárd vadőr mesél, miután elfoglaljuk helyünk az ülődeszkán.

Mi, „zöldruhás” emberek úgy várjuk az őszi napokat, mint gyerekek karácsonykor az angyal érkezését – fog bele a mesélésbe Ricsi. – Mégis, amikor eljön az idő, pár nap, egy hét elteltével hullafáradtan arra vágyunk, hogy vége legyen már. Mikor az erdőn, mezőn megszólal az első „király”, átfut az emberen egy érzés, amit elmondani nehéz. Talán az első szerelmünk hangjának hallatán, vagy kedvenc dalunk felcsendülésekor érzünk hasonló érzést: feláll az ember karján a szőr, libabőrösek leszünk, szinte remegünk, és melengető érzés járja át minden porcikánk.

 

Párt kereső daliák, harcedzett királyok

Ahol az erdőrészeket mezőgazdasági terület szegélyezi, oda szívesen járnak le táplálkozni a szarvasokTelnek, múlnak a napok, innen is, onnan is hallani az eddig szellemként elő, létezéséről semmi jelt nem adó szarvasok hangját. Itt-ott bokrok, fiatal fák lógó háncsai, töredezett ágai árulkodnak, hogy készülőben van valami. Van, melyik területet jelölt, másik puha, szőrös barkájától vált meg épp, és van, amelyik színt adott koronás ékének. Lassan mindenhol áll a bál, hangos koncerttől visszhangzik az erdő. Vannak részek, ahol csak egy-egy dalia hallatja hangját, párt keres magának, de van, ahol már egész udvarló sereg „veszekszik” a tehenek kegyeiért. Egyesek terelik a teheneket, a rudlit, ők az urak, a hárempasák. Körülöttük legyeskednek a szerelemre vágyó ifjú daliák, a kísérő bikák.

Hallani, amint harcra hívja fajtársát, vagy – akit legyőztek – már a diadal hangja tör utat a szeles, ködös hajnali levegőben. Átlépve az előttünk lévő kis gerincen, máris ott terem előttünk a távolinak vélt bika, máskor meg oly közelinek tűnő hang gazdája nyargal nagyon távol. Ilyenkor mindig eszembe jut a gyimesi ehelyt és ahalyt szó jelentése! Az ahalyt bőgő bika addig-addig csalogatja az embert árkon, bokron, hegyen, völgyön át, hogy mikor utoléri az ember (vagy éppenséggel nem), és megfordul, a gutaütés környékezi, hogy milyen messzire hagyta a járművét. Az addig alig pár percnyinek tűnő út visszafelé embert próbáló távolsággá növi ki magát. Le is szoktak dobni pár fölösleges kilót a szakmabeliek ilyenkor.

A tapasztalt vadász tudja, hogy sokszor nem a bika hollétére kell koncentrálni, hanem az asszonynépreAkadnak szerencsések, akiknek nem kell sok energiát fektetniük a bőgő bikák felkeresésére, főleg ott, ahol az erdőrészeket mezőgazdasági terület szegélyezi; ide szívesen járnak le táplálkozni szarvasaink. A friss sarjút, a lucerna-, lóhereföldeket keresik fel előszeretettel, sokszor az éjszaka leple alatt. Aki ismeri a váltókat, csapásokat, nappali pihenőhelyüket, annak nem kell annyit fáradoznia, pár órával többet aludhat, mint a kollégák. Viszont akinek a dimbes-dombos, erdős részek jutnak vagy a meredek árkok, völgyek, sűrű fenyvesek, annak nem kell búsulnia a napi 30 perc testmozgást! Na, de ne panaszkodjunk, hiszen erre vártunk égész évben, akkor élvezzük is.

Minden nap valami újat tartogat számunkra. Néha elég csak a felkelő nap sugarait látni, ahogyan áthatolnak az őszi színekben pompázó, ködös, hajnali erdőkben, máris egy újabb élménnyel vagyunk gazdagabbak. Napról napra változik az erdő, főleg a hideg, deres reggelek után, amikor más-más színt ölt magára, minden nap új képet tár elénk, és ha mindezt egy bőgő bika látványa is megkoronázza, akkor érezzük igazán, hogy az oly nehéz ébredésnek mégis volt értelme.

 

Hiába a jó helyszín, és a jó időpont…

Általában az ember már sötétben kint van az aznapra kitűzött területrészén, folyamatosan szemlélve a keleti égboltot, mikor világosodik már. Reggelente legszívesebben felgyorsítanánk az időt, ilyenkor a percek óráknak tűnnek, úgy érezzük, örök sötétség borult ránk, nem akar virradni, a bikák pedig már az erdő sűrűje felé tartanak, vagy már halkulni kezdenek.

Ha sikerül közel férkőznöd, akkor a rigető bika csípős szagát is érezni lehetEste mindez igaz, csak fordítva, ilyenkor az időt állítanánk meg: pillanat alatt sötétedik be, egyre romlanak az esélyek az áhított bika megpillantására. Hallani az erdő mélyéről, hogy a több mázsás állatok egymásnak feszülnek, rittyegnek, csattognak az agancsok, máshol pedig nagy erővel verik a bokrokat, fiatal fákat a szerelem lángjától égő daliák. Néhol „eng-eng” hallatszik, a párzani készen álló tehén hangja, ettől pedig bevadulnak az eddig egész évben egymás mellett jól megférő bikák, melyek talán még együtt bandáztak mindeddig. Ez az, amit vártam, vártunk, ez az, amiért alig alszunk 3–4 órát már napok óta, ezért megyünk körbe, mint a mérgezett egerek egész nap. Sokszor azt is elfeledve, hogy ma még nem is ettünk, és ha pár percre megállunk enni, a gondolataink már ismét kint járnak az újabb esélyekkel kecsegtető bérceken, völgyeken, lopakodva a bokrok, csemeték takarásában, figyelve minden apró gallyra, gördülékeny kőre, amivel megtörhetjük a mi templomunk, az erőd csendjét.

Hiába tervezünk, általában sosem ott vagyunk, ahol kellene. Reggel itt még semmi nem volt, ezért nem oda megyek, a szembe lévő oldal lesz a jó, ott bőg vagy öt is, játszunk a gondolattal. Este, az új helyszínre érve ismét újratervezés: ha itt bőg, akkor itt megyek rá, ha ott, akkor meg itt, reggel innen hallottam őket, és ekkor jön az érvágás. Halljuk, hogy mégis a reggeli helyen szól a bőgés, és ott, ahol mi járunk, néma csend honol. Így megy ez minden nap, sőt előfordul, hogy amire már észbe kapunk, a bőgés a végét járja. Néha a szerencse mellénk szegődik, Diána, a vadászok istennője letekint ránk, és az ember ott találja magát éppen, ahova álmodta: közöttük vagyunk, körülöttünk zajlik minden, szinte karnyújtásnyira az események, még a rigető bika csípős szagát is érezni.

 

…ha nem szegődik mellénk a szerencse

A bőgő bika nem törődik mással, csak azzal, hogy párosodjon, örököse szülessen jövő nyár elején, tovább vigye a születéskor pöttyös kis borja a génjeit. Persze nem válik azért ő sem süketté és vakká, és orrába sem tesz dugót, de figyelme lankad. Viszont az asszonynépség, azok bezzeg folyamatosan nézelődnek, szaglásznak, fülelnek, kommunikálnak egymással, „pletykálnak”. A bikáknak sincs könnyebb dolguk, mint nekünk, általában annyira figyeljük, hogy hol pillantsuk meg az áhított koronás királyt, hogy figyelmen kívül hagyjuk a teheneket, ünőket, borjakat. Nem kell sok ahhoz, hogy megiramodjanak, és magukkal vigyék a még mindig meg nem látott, talán a terület legnagyobb bikáját.

Ha a vezértehén kiszúr, akkor mehetsz is haza aludniA tapasztalattal rendelkező szakmabeliek tudják, mire kell figyelni, és sokszor nem is koncentrálnak a bika hollétére, mindaddig az asszonynépet kémlelik, amíg csak meg nem pillantják az általában sötétebb, nagyobb robusztus testet, és a fejükön található éket, az agancsot. Néha bármennyire is igyekszünk, figyeljük a szelet, figyeljük zajt keltő élő és élettelen dolgokat, mégis érkezik a kicsit sem várt riasztó hang, a „böffenés”. Amire a hang irányába kapjuk fejünket, akkor vesszük észre, hogy úgy néznek minket, hogy esik ki a szemük. Talán még gőg is lerí az öreg vezértehén pofájáról, amikor felemelt fővel, kinyújtott nyakkal ránk néz, árad belőle: na mi van, öcskös, mit akarsz itt, ehhez kicsit korábban kell felkelned, menj haza, s feküdj le.

Ezt a nagyképű tekintetet követi az égszakadás, földindulás, megindult az egész rudli, recseg-ropog az erdő. A földhöz vágott kalap felvevése után, pár cifra mondatot szegezünk a felettünk vonuló felhőkhöz, mert ilyenkor valóban mehetünk haza. Otthon süthetjük a szalonnát a tojásrántottához, és gondolkodhatunk, hol rontottuk el. Szerencsére, nem mindig van így, néha úgy bekeveredünk közéjük, hogy magunk sem értjük utólag, miként nem vettek észre.

 

Az erdő nem csak a miénk

Összegezve: sok minden múlik, a tudáson is, de ha nem szegődik mellénk a szerencse, akkor fejre is állhatunk. Gyakran viszont nem egy szempár, nem a rossz szél, nem egy roppanó ág, guruló kő semmisíti meg a szarvasok megfigyelését, hanem saját fajtársunk, egy másik ember. Kiránduló, fakitermelő, gombászó, erdei gyümölcsöt szedő vagy épp egy kíváncsiskodó, aki szintén bőgő szarvasbikát venne szemügyre, hallgatna. Ők azok, akik több heti munkát, energiát tipornak földbe azzal, hogy épp rosszkor vannak rossz helyen, de tudjuk, az erdő nem csak a miénk, és ezt el is fogadjuk.

A párzani készen álló tehén „eng-eng” hanggal jelezNehéz megtalálni a középutat, de nem lehetetlen, ha csak a két fél közül az egyiket nem a rosszindulat vezényli. Számtalan esetben közös nevezőre jutnak például a vadgazdálkodással és az erdőgazdálkodással foglalkozó személyek, sőt segítik egymást. Ez az egyszerűbb eset, általában ismerik egymást, gyakran találkoznak, beszélgetnek, esetleg munkatársak is, viszont az ésszerűtlenül erdei gyümölcsöt gyűjtő, mindent megmozgatható, elvivő emberi „seregekkel” dűlőre jutni nehéz vagy legtöbbször lehetetlen. A kiránduló csoportokkal sincs különösebb gond, habár itt is akadnak kulturálatlan kirándulók, akik még egy vadászati építmény mellett sem férnek el úgy, hogy ne rongálják meg. A kíváncsiskodó személyekkel, akik néha épp a legjobb bőgőhelyekre is be-betévednek akarva, akaratlanul, hamar közös nevezőre lehet jutni, ha kommunikálunk velük – persze erre mindkét félnek hajlandóságot kell mutatnia. El kell mondani nekik, hogy mikor, hová lehet menni, honnan tudnak ők is zavarás nélkül élményt gyűjteni, még akár a segítségünkre is lehetnek, hiszen százfelé nem szakadhat az ember. Gondot jelentenek még a kóborló lovak, az illegális legeltetés, a kószáló kutyák, a farkasok, oly sok minden van, ami elronthatja a várva várt napokat, pillanatokat, de mi mégis várjuk, hogy ismét elteljen egy év, és ismét megszólaljon ködös hajnalon az erdők koronás királya.

Richárd meséje közben bealkonyodott, az árnyak eltűntek, búcsút intettek, mint korábban a lenyugvó napnak a mezei tücskök. Sötétség takarta el a rozsdás sárgába öltözött őszi erdőt, és a benne orgonáló szarvasbika leheletének párás gőzölgését, mi pedig elindultunk az autó irányába.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások