Albumban a Kosztándi-házaspár életműve

Egy tűt sem lehetett volna leejteni a kézdivásárhelyi Kosztándi Galériában hétfőn délután. Ekkor mutatták be a közismert képzőművész-házaspár életművét összegző és elemző, Deák Ferenc Loránd művészettörténész által jegyzett albumot.

Az időpontválasztás nem véletlenszerű, hiszen 95 évvel ezelőtt ezen a napon született a céhes városban Kosztándi Jenő képzőművész, tanár és népművelő – az ő és felesége, a székelyvarsági születésű (1935. január 2.), de 1957-től haláláig ugyancsak Kézdivásárhelyen dolgozó és alkotó Kosztándi B. Katalin pályájáról nyújt koherens képet a Deák Ferenc Loránd művészettörténész nevével fémjelzett, gyönyörűen kivitelezett album. És a helyszín is kínálta magát, hiszen életművük reprezentatív gyűjteményének 2010 óta ez a galéria biztosít helyet Hegedűs Ferenc magánvállalkozó, kultúramecénás jóvoltából.

A képzőművész-házaspár szellemi örökségének rekonstruálására vállalkozó és eme vállalását mesterfokon teljesítő szerző hangot adott azon meglátásának, miszerint székely identitásunk jelképeiként kell rájuk tekinteni. A kettejük kapcsolatáról szólva kiemelte, „eltérő habitusuk ellenére erős szövetségnek bizonyult”, de házasságukat a művészi hitvallás és a művészi sorsközösség tudata határozta meg.

„Sokszor láttam, láttuk, akik a műtermeikben jártunk, hogy egymástól vélemény kértek. És ez volt a legszigorúbb bírálat. Már napokkal előtte készültek rá, hiszen Kosztándi Katalin nem nagyon ment be a férje műtermébe, csak ha felkérést kapott a bírálatra. Olyankor ez volt a nap fő eseménye, Jenőke új képének megnézése, és mindig azt mondta neki, most kell megállni, nem szabad a képet tovább folytatni, mert el fogja rontani. Jenő bácsi Katica néni mértéktartó tanácsára mindig figyelt. Még akkor is, ha indulatba jött, még akkor is, ha háborgott abban a pillanatban, de az ecsetet letette” – engedett bepillantást az alkotási folyamat kulisszái mögé.

Ám ez fordítva is érvényesnek mondható, hiszen Katica néni is hívta férjét a műtermébe. Igaz, többnyire csak a kész akvarellt megtekinteni, és Jenő bácsi véleményalkotása tulajdonképpen arról szólt, hogy „a képet meg kell őrizni, nem szabad odaadni senkinek, mert az nagyon jó.”

„És ebben a szent szövetségben egymástól nagyon sokat tanultak. Hiszen ha megnézzük Katica néni képein az erősebb konstrukciókat, az aranymetszéseket, amit Jenő bácsi mindig-mindig számon kért, akkor azt látjuk, hogy a kép szilárdsága tulajdonképpen egy kicsit Jenő bácsit is dicséri. De ha azt látjuk Jenő bácsi képein, hogy a nemzeti öntudat és a székely falu sorsa megjelenik, az viszont a Katica néni hitvallásából származik” – fogalmazott a Kézdivásárhelyen magyartanárként oktató Deák Ferenc Loránd a könyvbemutatón, amit a diákjai, valamint Elek Ágota, az Udvartér Színház művésznője által előadott ének és versek tettek ünnepélyesebbé. Köztük Magyari Lajosnak egy olyan költeménye, amit anno Kosztándi Katalinnak írt, és azóta sem jelent meg nyomtatásban.

A kötetet tervező Kopacz Attila a Tinta kiadó részéről elmondta, két év munkájának eredménye a sepsiszentgyörgyi Artprinter Stúdióból kikerült, 320 oldalasra kerekedett album, amely méltó összegzése a képzőművész-házaspár életpályájának. Mondhatni egyedi sajátossága, hogy nemcsak műveik (akvarellek, pasztellek, rajzok stb.) reprodukcióit tartalmazza – Kosztándi Katalintól 167, Kosztándi Jenőtől pedig 127 munkát –, hanem egyes alkotások vázlatait is, hiszen azok önmagukban is megragadóak. A reprodukciós fotózás, számítógépes képfeldolgozás rajta kívül a szerző, továbbá Pál Béla Vendel, a tördelés a felelős kiadó Horváth Zita érdeme.

Az albumból az is kiderül, hogy Kosztándi Jenő, akinek „képein a modern egyetemesség szintézisét és az erdélyi művészet emelt szintű téziseit ismerhetjük fel”, 2017-ben vitte vászonra utolsó, Díszben című olajfestményét, azon év február 1-jén elhunyt. Hagyatékát, baráti segítséggel felesége rendszerezte, majd – férje végső akaratának megfelelően – a saját munkáival együtt Kézdivásárhelynek adományozta. Kosztándi Katalin még részt vett Jenő bácsi díszpolgárrá avatásán, valamint emléktáblája felavatásán, másfél évvel később követte őt a halhatatlan művészek panteonjába. Halála előtt pár hónappal újra akvarelleket kezdett festeni, a 14 alkotás képezte ciklus sajátos felkészülés az örökrétre. „Ezek a képek még kikívánkoztak belőlem” – mondta. Utolsó nap a kórházba még a beszűrődő fények metafizikájáról, erejéről tartott egy kis előadást – ezzel zárta életét.

Fotó: Kocsis Károly