Mi lesz véled kerekesség?

Mi fájhat jobban egy mesterembernek, de nemcsak neki, hogy egy honfoglalás idejéből fennmaradt mesterség megszűnni látszik? Gál József Zabolán élő kerekes, szekérgyártó egyike azoknak a keveseknek, akinek munkái – fából készült kerekek, szekerek, kicsi szekér, erdőlő taliga, gazdasági felszerelések kádak, csebrek – nemcsak hazai, hanem külföldi portákra is elkerültek.

Dr. Kinda István néprajzkutatónak köszönhetően a Hagyományos népi mesterségek Háromszéken és Erdővidéken címmel jelent meg egy hiánypótló, 370 oldalas kötet, amelyben 30 foglalkozás került bemutatásra, Józsi bácsival a könyvborítón. A bognár mesterségről, a szakmai utánpótlásról és egyebekről faggattam a mesélésben amúgy sem szűkölködő, 85. esztendős Józsi bácsit, aki büszkén vezetett a műhelyébe, és igyekezett semmit ki nem hagyni a mondanivalójából.

– Menjünk vissza egy kicsit az időben. Amikor ilyen munkát lát az ember maga előtt, felvetődik a kérdés, öröklött vagy tanult, esetleg mindkettő?

– Tizenhat éves korban kerültem inasnak, és két év volt az mindössze, olyan időkben, amikor nem volt szerszám, sem munkapad. A mesterem olyan ember volt, hogy egy szem cukorkát sem adott nekem. Kért utána, hogy maradjak még nála inaskodás után, de úgy gondoltam jónak, ha továbbállok.

– Az akkori döntés helyessége beigazolódott?

– Igen, mindenképpen… Ezek után az erdőre mentem dolgozni, abból a keresetből biciklit és rendruhát vettem. Elvittek katonának, majd amikor leszereltem, házat építettem Hilibben, hiszen ott születtem. A kollektív időszak elvett mindent tőlünk is, el kellett mennem a gyárba. Hét évet gáteristaként dolgoztam a kézdivásárhelyi Fakitermelési és Fafeldolgozási Vállalatnál (IFET).

– Hogyan került akkor mégis Zabolára, ha már a háza is felépült Hilibben?

– 1962 tavaszán megismerkedtem az asszonnyal, akihez minden vasárnap eljöttem vizitába Zabolára. Akkoriban az utazás nehézkes lévén, megkérdeztem tőle, hogy is számította a dolgokat, még eljöjjek-e. Közös megegyezéssel őszre tűztük ki az esküvőt, ugyanabban az évben. Apósom beleszólt a dolgokba, és azt mondta, mivel ez az egy leánya van, költözzem oda. Én csendes életet szerettem volna élni. Mikor Zabolára költöztem, egy kézvonóm és egy gyalum volt. Utána vettem még kettőt. Kovásznára jártam dolgozni, szintén gáterhez, s amikor a Ceaușescu-rendszernek vége lett, jött egy olyan rendelet, hogy akinek megvan a 25 éve, mehet nyugdíjba. Még 57 éves voltam akkor, és 35 évem volt már. Elmentem Kézdire, ahhoz az emberhez, aki rendezi a nyugdíjat. Két hét múlva hívtak, hogy Jóska bácsi, maga hétfővel mehet nyugdíjba.

– Hogyan érezhette magát egy ilyen tevékeny ember nyugdíjba vonulva?

– Boldog voltam, madarat lehetett fogatni velem! Jártam a mezőt, szénát csináltam, tehenet, bikaborjút tartottam, leadtam a bikákat.

– Mire kell figyelnie a kerékkészítőnek, ha jó minőségű munkát akar végezni? Milyen faanyag szükségeltetik?

– A kerékfejet nyírfából készítem, a fentőket cserefából, a kerékfal bikkfából készül. Minél nagyobb a kerékfej, annál több fentő fér el rajta, és annál erősebb lesz. A két kerékfalnak pontosan kell találnia. A ráfot nem én teszem rá, azt más végzi. Szekeret is készítettem, legalább 80 darabot összesen. Egy hónap kell, míg összeáll egy szekér, így egy évben kb. 10–11 szekeret tudtam előállítani. Két lovacskát vettem, azokkal hordtuk a fát. Micsoda nyírfákat hoztunk! Nem túl vékony, nem túl vastag, és hogy ne hasadozzon meg, meg kellett tarkázni (a kérget fejszével mindenhol megvagdalni).

– Kik voltak a megrendelők?

– Sokszor azt sem tudtam, ki jön rendelni. Jöttek románok is, megmondták nekem, milyen magas kerék kell, és már készült is. A közeli falvakba is sokat eladtam. Magyarországra is kerültek eladásra munkáimból. Most is nagyon örvendek, ha valaki kereket rendel, manapság inkább dísznek kérik azt.

– Hogyan tovább a kerekességnek?

– Az egyik fiam érti a mesterséget, mindent megcsinál, de ő egy kisebb vállalatnál dolgozik, és inkább bútorokat, szekrényeket gyártanak ott. Nagyon sajnálandó, hogy egy ilyen ősi mesterség kiveszendőben van. Én szívesen megtanítok bárkit, hogy továbbadjam a mesterséget, hiszen  a jövő generációnak is kellene tudnia, régebben mivel is foglalkoztak. Ez nem egy megvetendő mesterség! Ebből szépen el lehetett éldegélni. Nagyon sajnálom, hogy műhelyembe egyre ritkábban tudok kijárni, kevés a megrendelés, már én is nehezen mozgok, de azért még tevékenykedem.

Hodor Enikő