Szívvel-lélekkel kell tanítani

Szívvel-lélekkel kell tanítani

Nemrég kapott elismerést Zágon községtől 42 éves munkásságáért Demény Magdolna nyugdíjas tanítónő, akiről teljes mértékben elmondható, hogy ízig-vérig pedagógus. Mindig lelkén viselte diákjai képességeinek fejlesztését, figyelemmel követte a kezeiből kikerült gyerekek sorsát, de nyugdíjas éveiben sem tétlenkedik.

– Hogyan indult el a pedagógiai pályán?

– 1966-ban végeztem el a hatéves tanítóképzőt Székelyudvarhelyen, akkoriban az volt az egyetlen az országban. Farkaslaki születésű, szintén pedagógus férjemmel 1970-ben költöztünk haza a szülőfalumba, Zágonba. Román tagozaton kezdtem el tanítani, csak később kerültem át a magyarra. A férjemmel bekapcsolódtunk a kultúréletbe, ami akkortájt talán magasabb szintű volt a községben, mint napjainkban. Volt dalárda, színjátszó csoport, irodalmi foglalkozások zajlottak, és mindehhez kellett egy nagyon jó csapat, amely koordinálta. Abban az időben nagyon ügyesnek kellett lennünk, hogy egy iskolán belül a magyar–román viszonyt ápolni tudjuk, nehogy megsértsük egymást; nagyon kellett vigyázni, hogy politikai megjegyzéseket ne tegyünk, mert az kellemetlenséget okozhatott. De tiszteltük egymást, nem voltak gondok. Egyszer egy előadásra székely táncot tanítottam a gyermekeknek, ettől a kollégák kicsit megijedtek, hiszen akkoriban nem szokványos, de a végén a román polgármester is dicsérettel díjazta a műsort.

– Van olyan diákja, akire különösen büszke?

– Számos gyereket taníthattam, akikre később büszke lehettem. Örömmel töltött el, amikor a rendszerváltás után a magyar gyerekek bejutottak rangos egyetemekre, és ezáltal olyan szakmák jelentek meg a községben, amelyekre azelőtt nem nagyon akadt példa, mint közgazdász, gyógyszerész, de lett három pap is, később újságíró. Számunkra ez egy jó visszajelzés, hiszen tettünk azért, hogy tovább tanuljanak. Minden szakma becsülettel elismert, minden hasznos, de ha szakképzett, művelt emberek kerülnek ki a kezeink alól, nagy büszkeség.

– Hogyan tölti a nyugdíjas éveket?

– Tizenöt éve vagyok nyugdíjas, de próbálok nem tétlenkedni. Eleinte még tanítottam műsorokat a gyereknek, önállóan, majd kollégákkal együtt, de lassan-lassan átadtam a stafétabotot a fiataloknak. Ha valahová hívnak, valamilyen ünnepségen részt kell venni, mindenhová elmegyek, részt veszek a női bizottság munkájában is, illetve van bérletem a sepsiszentgyörgyi színházba, ahová rendszeresen járok. Ha kell, helyettesítem a kollégákat. A férjem halála után dolgoztam két évet a román tagozaton, de nagyon sokat változott a tanügy ahhoz képest, amikor én kezdtem.

– Miben érthető tetten leginkább a változás?

– Szinte mindenben eltér a mostani helyzet, attól, amikor kezdtem a pályát. Nagyon kevesen mennek tanítóképzőre, nem népszerű a szakma, hiszen kevés a fizetés, és kevésbé van megbecsülve. De soha sem a fizetésért választottuk ezt a pályát, ezt szívvel-lélekkel kell művelni, születni kell rá. A gyerekek és szülők is sok mindenben változtak. Egyrészt a mostani anyukáknak sokkal nagyobb a látókörük, jobban is érdeklődnek afelől, hogy mit hogyan tanítunk. Az okostelefonoknak, laptopoknak köszönhetően a gyerekek is okosabbak, viszont úgy észlelem, hogy képességeiket nem a megfelelő módon hasznosítják. Például nehéz rávenni őket a szorzótábla megtanulására, hiszen van számológép már minden telefonban. De az a telefon lemerülhet, összetörhet, a matematika, számok ismerete az élet minden területén fontos, kell hogy legyen a fejünkben is egy okostelefonnak. Nem utolsó sorban pedig a tanterv is folyamatosan változik, meglepődtem, hogy milyen sokat kérnek negyedik osztályban történelemből és földrajzból például.

– Mi a legnagyobb probléma mostanság?

– Szerintem az, hogy a gyerekek nem akarnak tanulni, és kellő motiválást otthon sem mindig kapnak. Nem mérik fel a fiatalok az érettségi fontosságát, a továbbtanulásban rejlő lehetőségeket. Még mindig nehézség a magyar gyerekek számára a román érettségi. Szerintem sem könnyű egy modern román verset két oldalban elemezni, még a szakképzetteknek sem egyszerű. A rossz az, ha sem tanulni, sem dolgozni nem szeret a fiatal.

Bartok Barbara

Hozzászólások