Vaddisznók végveszélyben

Pár évvel ezelőtt, mikor minden tapasztalat nélkül mentem medvét fotózni a nagyvadról készülő könyvemhez, az állat olyan közel jött hozzám, hogy majd felütött.

Akkor még nem igazán tudtam mitől kell félni, addig nem láttam medvét szabadon, nem ismertem a vad viselkedését, nem tudtam milyen erővel bír. Bár utána olvastam, de azok az ismeretek nem mélyültek el, és nem is lehet a terepen szerzett gyakorlati tapasztalatokkal összehasonlítani. A medvéket többnyire lesből, cserkelés során, vaddisznó-hajtóvadászatok alkalmával fotóztam. Leginkább a vad felkutatása, követése állott hozzám a legközelebb, ezt a módszert szerettem meg.

Ősszel van a társasvadászatnak, a vaddisznó-hajtóvadászatnak az idénye. Sajnálatos módon a megyénkben is felütötte fejét az afrikai sertéspestis a vaddisznóknál, ami a vadgazdáknak nem kis fejfájást okoz, ugyanis a populáció szabályozása mellett, erősen kell ritkítani a vaddisznóállományt. A fertőzött területeken pedig az állomány teljes kiirtása van elrendelve.

A vadgazda egész évben kint van a területen, figyeli a vadállományt, vadetetőt készít, takarmányt hord ki az állatoknak, sózót, vadföldet működtet. Nem egyszer vettem részt ilyen munkálatokban az évek során. A hivatásos vadász aggódik, mert szereti és félti a vadállományt. Ott van mikor a szarvastehén, az őzsuta megellik, látja, mikor a vaddisznókoca előhozza a csíkos malacait, öröme mégsem teljes, mert a medvék a legtöbbet összefogdossák. Rendszerint pár hét után az anyakocát már csak két kis csíkos követi a hét közül, most pedig őt is ki kell lőni.

Állunk az álláson, és vaddisznó helyett, medve jön. És jön! Hagyod, hogy menjen, csakhogy a viselkedése megváltozott, amint meglát, neked ront, leüt, ami könnyen végzetes lehet, és még önvédelemből sem lőheted le büntetlenül.