Tavaszi erdő

Mintha a kakukk kiáltása lett volna a vezényszó, sorra szólaltak meg az erdei legelő madarai, pedig a keleti horizonton még semmi jele nem volt a napfelkeltének. Érdemes ebben a korai órában kint lenni, együtt ébredni a természettel, hallani, majd látni a vadvilág lakóit.

A kakukk után az erdősáv madarai, a rigók adták a koncertet, ugyanakkor hallani lehetett a vörösbegy lágyan csobogó énekét is. Közben dolmányos varjú károgta el magát, lomha szárnycsapásokkal a falu irányába tartott. Már pirkadt, amikor a citromsármányok „ci-ci–ci-cű” énekkel csatlakoztak a többiekhez. Csak elképzeltem, hogy egy kimagasló kórón kapaszkodva hirdetik a felségterületüket, mert látni még nem lehetett őket. A magasban egyszerre szólaltak meg a mezei pacsirták, és olyan hangosan, hogy a többi madárhang már csak kíséretnek tűnt. Szarvasok jelentek meg közel, ahol épp álltunk. Majd Ricsi, a vadőr egy távoli pont felé mutatott: őz. Csak távcsővel találtam meg az erdőszélen óvatosan lépkedő sutát. Májusban ellenek, s reméljük, a fű akkorra megnő, hogy el tudja rejteni a gidákat, mert szárazság van, ami aggasztó, jól jönne a csapadék.

Abban reménykedtem, hogy a hajnalban fogunk látni legelésző medvéket, de nem volt szerencsénk. Kivirradt. Délután a vadlesnél tevékenykedtünk, és egyszer csak megérkezett egy régi ismerősünk, a „rombusznyakú” medve. Három évvel korábban találkoztam vele először. Rövid látogatást tett, de így is öröm volt újra látni. Később még visszajött, és hosszasan elidőzött. Már hanyatlóban volt a nap, amikor vaddisznók jelentek meg. Azt, hogy mi játszódik le ilyenkor egy vadőr lelkében, azt talán csak ő tudná elmondani, ha azt szavakba lehetne foglalni. Mert arra, hogy a sertéspestis majdnem kipusztította a környék teljes vaddisznóállományát, vele együtt tönkre téve a vadgazda sokévi munkáját, nincsenek rá szavak. A négy disznó reményt ad, és kedvet a rendszeres vad­etetés folytatására, a vadállomány olykor késő éjszakába nyúló megfigyelésére, védelmezésére, őrzésére.