Trianon sem örök – Raffay Ernő a revízió lehetőségéről

Raffay Ernő történész szerint még a területi autonómia sem lenne megfelelő gyógyír sebeinkre. A Honvédelmi Minisztérium korábbi államtitkára a Magyar Polgári Erő meghívására Trianon: a megoldás lehetősége címmel tartott előadást Kézdivásárhelyen.

Raffay Ernő a Zala megyébe került nagyszülei révén a ma Maros megyei Hármasfalu részét képező Csókfalváig vezeti vissza székely gyökereit. Kiváló zeneszerzőként közismert nagyapját, akit a kommunisták 1948-ban lefokoztak, olajipari segédmunkássá „léptetve” elő, gyerekkorában arról faggatta, hogy a csudába kerültek ezer kilométerre nyugatabba az ő szülőföldjétől. A tőle kapott türelmes válaszok, magyarázatok folytán alakult ki benne a Trianon iránti érdeklődés, ami a mai napig meghatározza életét és munkásságát.

A kérdés fél évszázadon át történő, számos könyvet eredményező boncolgatása folytán jutott arra a következtetésre, hogy a 105 évvel ezelőtt ránk, magyarokra erőszakolt békediktátumba nem szabad beletörődni, sőt az annak javunkra történő megváltoztatása, a határrevízió, vagyis „a Magyar Királyság egykori területeinek teljes vagy legalább részleges visszaállítása módszertanát” is kidolgozta. Ugyanis meglátása szerint csak ez jelenthet gyógyírt a Párizs melletti Nagy–Trianon-kastélyban kimondott szentenciára. Ez ugyan a harmadik a lehetséges forgatókönyvek közül, de az első kettő nem megoldást jelentene, hanem a halálos ítéletünk aláírását.

Ne írjuk alá a halálos ítéletünket!

Az első az lenne, ha elfogadnánk Trianont, „de ez pesties megfogalmazásban annyit jelentene, hogy nekünk akkor annyi.” Azt jelentené, hogy azokon a területeken, ahol „szabad magyarok idegen megszállás alá kerültek”, folytatódnának az akkor elindult folyamatok. „Akkor kezdődött el magyarok elűzése szőlőföldjükről, az elrománosításuk, elszlovákosításuk vagy éppen elcsehesítésük, mint a történt az a két világháború között Kárpátalján. Ez nem más, mint a magyarok likvidálása.” Nem föltétlenül fizikai értelembe véve, „de ha például a Maniu-gárda vérengzéseire gondolunk, az is belefér. A beletörődés azt jelentené, hogy 50–100 év múlva a Kárpát-medencében már csak a csonka-országban lennének magyarok, valamint egy-két helyen Székelyföldön.”

Raffay egy, még 1986-ban kezébe került demográfiai tanulmányra hivatkozott, amelynek szerzője – a születési, halálozási és elmagyarosodási ráta alapján – arra a következetésre jutott, hogy a Magyar Királyság népessége Trianon nélkül addigra, azaz 1986-ig 36 millió főre emelkedett volna, köztük 31 millió, etnikai értelembe vett magyarral. „Ehhez képest a csonka-országban most jóval 10 millió alatt vagyunk, és rohamos csökkenőben.” Erdélyben 1,1 millió körül, Felvidéken 386 ezren, Kárpátalján, ahol ’90-es évek elején még 150 ezer magyart számoltak össze, azok jó része mostanra elmenekült onnan, nem beszélve Horvátországról, amelynek területén a 100 évvel ezelőtti 120 ezerről mintegy 20 ezerre csökkent a magyarok lélekszáma. A trianoni utódállamok közül egyébként itt következett be a legnagyobb arányú sorvadás.

Ezzel nem mindenki ért egyet

Ezzel a felvetéssel nem minden magyar történész ért egyet, Ungváry Krisztián például egyenesen fantazmagóriának tartja a Raffay-féle történelemszemlélet alapját. Úgy látja, eme számítás szerint „hatvan év alatt összesen 20 millió személyt kellett volna magyarrá tenni, vagyis éves átlagban 333 ezer főt. Terület- és létszámarány szempontjából ilyen hatékony asszimilációs mutatót egyetlen szomszédos ország sem tudott felmutatni, pedig ennek érdekében rendkívül brutális eszközöket alkalmaztak.”

„Ha ezt a számítást továbbgondolom, akkor ma a Magyar Királyság 40 milliós népességgel, illetve 34–35 millió magyar lakossal bírna, épp annyival, ahány lengyellel Lengyelország, és Kolozsvárt kétmilliós magyar városként tartanánk számon. Ehhez képest nézzük meg, hol tartunk ma, tíz országban szétszóródva, és mi történik Kolozsváron” – folytatta gondolatmenetét az előadó. Igen, tíz országban, hiszen a trianoni döntéssel Lengyelország is kapott 25 falut a Magyar Királyság területéből, az 1940-es évek végén pedig 45 ezer felvidéki magyart telepítettek át erőszakkal Csehországba. „Köztük például jó barátom, Popély Gyula felvidéki történész testvérét, aki aztán később katonatiszt lett a csehszlovák hadseregben, onnan ment nyugdíjba – az unokái ma egy szót sem tudnak magyarul.”

Az autonómia sem megoldás

A nemzet testén Trianon okozta sebre esetleg az autonómia jelenhetne még gyógyírt, de koránt sem a liberálisok által kitalált, a közösség szempontjából teljesen értelmetlen személyi elvű autonómia. A bölcsődétől az egyetemig az oktatás minden szintjét lefödő rendszer működtetését feltételező kulturális autonómia talán egyfajta megoldást nyújthatna, de „ha megnézzük például a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium körüli kálváriát, érzékelhetjük, mennyire veszik ezt komolyan Romániában.”

De ha komolyan vennék, a kivitelezése akkor sem lenne egyszerű. „Nemrég Sütő András szőlőfalujában, Pusztakamaráson mondta nekem az ottani polgármester, hogy egyetlen 6 éves magyar gyerekkel nem tud magyar osztályt indítani, és akkor most mi lesz. Felvázoltam neki azt, amit az első pontnál már előrevetítettem: ötven éven belül Sütő András falujából véglegesen eltűnik a magyar” – érzékeltette Raffay Ernő a kulturális autonómia buktatóit.

Ezért lenne ildomosabb a területi-közigazgatási autonómia, mint amilyennel például Katalónia, Dél-Tirol vagy a Dnyeszter-menti Köztársaság is rendelkezik, és – éppen emiatt – zavarják vörös posztóként a trianoni utódállamok szemét. Ám ennek éppen ezért nincs, és nem is lesz realitása, főleg amiatt, hogy a katalánok az utóbbi időben a Spanyolországtól való teljes függetlenedés útját keresik.

Ezek után a román politikum sosem lesz hajlandó területi önrendelkezést adni a székelyeknek, amire amúgy egyetlen komolyan vehető EU-s, ENSZ- vagy NATO-dokumentum sem kötelezi. „Az Európa Tanácsnak számtalan ajánlása van, és az 1201-es ki is mondja, hogy egy adott területen adott nyelvet beszélő etnikai kisebbséget a többséggel nem szabad etnikai szempontból föllazítani, soknemzetiségűvé tenni, de hát könyörgöm, mi történik Erdélyben 1918 ősze óta, amikor a román csapatok tízesével-húszasával átszállingóztak a határon?” – tette fel a költői kérdést az előadó.

Raffay Ernő azt is felvázolta, mi történne akkor, ha valamilyen csoda folytán a román parlament, beleértve az AUR-t egy napon mégis megszavazná Székelyföld autonómiáját, teljesen önálló oktatási hálózattal. „Például abból a dél-erdélyi faluból, ahol csak román tannyelvű iskola működik, és jelenleg hét magyar él, a református pap, a felesége és öt gyerekük biztosan átköltöznének Székelyföldre, és sokan követnék példájukat.” Ez viszont tíz éven belül túlnépesedéshez, munkahelyek hiányához vezetne, a román államtól pedig nem várhatnánk segítséget ilyen tekintetben. Ráadásul Erdély többi részén teljesen felszámolódna a magyar kultúra. „A területi autonómia tehát valami csodálatos dolog lenne, de nem a megoldás” – sommázott.

Csak a határrevízió jöhet szóba?

A történész-előadó meglátásában éppen ezért a megnyugtató megoldást csakis a határkiigazítást jelenthetné a Trianon okozta csapásra. Érvelése szerint „a határok egyfolytában változnak egész Európában, miért csak a magyar határok ne változhatnának?” Már közvetlenül a békediktátumot követően is volt erre példa, gondoljunk csak kierőszakolt soproni népszavazásra vagy a későbbi bécsi döntésekre. „Hát már bocsánatot kérek, de hogyha a Szovjetunió széthullásakor mindegyik nép önállósodhatott, amelyik tudott (nem amelyik akart, amelyik tudott), akkor pont a kárpátaljai magyaroknak vagy a Kárpát-medencei magyaroknak ne lenne ilyen joguk? Mutassanak egy olyan jogszabályt, amelyik előírja, hogy a magyaroknak nincs olyan joguk, mint más népeknek!”

Azt elismeri, hogy „most bonyolultabb a helyzet, mint Horthy Miklós kormányzó idejében, hiszen a nemzetközi erőviszonyok hol nekünk kedveznek, hol nem nekünk, de zömmel inkább nem nekünk”, de eddigi munkásságra, kutatásaira alapozva azonosítva véli azt a hat alapfeltételt, ami ahhoz szükséges, hogy Budapesten egyáltalán fel lehessen vetni a határmódosítások kérdését. „Merthogy ez nem az erdélyi vagy felvidéki magyarok dolga – ez a mindenkori magyar kormány feladata.” Íme, az általa „megfontolásra javasolt” hat alapfeltétel:

1. erős magyarországi gazdaság
2. erős magyar honvédség
3. szövetséges államok a térségben
4. legalább egy nagyhatalom támogatása
5. olyan kormány legyen Budapesten, amelyik ezt akarja
6. mi, magyarok is akarjuk ezt.

A feltételek jó része adott

Az első pontot részletezve kifejtette, az anyaországi elemzők között nincs egyetértés a tekintetben, hogy a magyar gazdaság most éppen stagnál vagy szárnyal, de Raffay úgy látja, ha lassan is, de haladunk előre. Ez pedig a második pont premisszája, ugyanis erős gazdaság nélkül nincs erős honvédség sem. A Honvédelmi Minisztérium korábbi politikai államtitkára szerint most éppen jelentős, már-már a Horthy-korszakot idéző, a haderő minden nemére kiterjedő fejlesztés zajlik Magyarországon, ami azért nagyobb ütemű is lehetne, de a GDP 5 százalékának ráfordításával már elégedett lenne. „Nagyot téved, ha valaki azt gondolja, hogy Magyarországnak a védekezéshez van szüksége Leopard tankokra, ugyanis a harckocsi elsősorban támadófegyver” – magyarázta.

A térségben szóba jöhető szövetségesek közül a lengyeleket, a bolgárokat és az albánokat emelte ki. Azzal tisztában van, hogy a lengyel társadalom egy része jelenleg a Rejtő Jenő-i delirium tremens állapotában leledzik, és emiatt a lengyel-magyar kapcsolatok rendezésén „még kell dolgozni”, de az évszázados hagyományok erős szövetségre predesztinálják a két népet. Még akkor is, ha „az egyik szamár lengyel politikus most a Romániával való tárgyalásokat szorgalmazza”, és miután „a Kvadriláter örök vita tárgya Románia és Bulgária között, ”, elvileg ez utóbbira is számíthatunk. Azzal együtt, hogy Dobrudzsát az 1878-as berlini kongresszuson gróf Andrássy Gyula, az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminisztere javaslatára kapta meg a szuverenitását ugyanakkor elnyerő, új román állam.

Raffay Ernő meglátásában jelenleg Magyarország legalább egy nagyhatalmat a szövetségesei között tudhat, amióta Donald Trump lett az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Ugyanakkor arra is emlékeztetett, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök az orosz-ukrán háború kitörése előtt többször hangoztatta: Ukrajna igazságtalanul jött létre, „miután hatalmas ősi lengyel területeket kapott ajándékba Sztálintól”, gyakorlatilag a mai Ukrajna negyedét, és „Kárpátalját, az ősi magyar földet” is igazságtalanul csatolták hozzá, Észak-Bukovináról nem is beszélve. „És Putyin elnök szavait illik komolyan venni, még ha Bukarestnek nem is tetszik, amit mond.”

Továbbá Amerikának sem mindegy, hogy az Oroszország felé irányuló rakétáit mennyire tudja keletebbre tolni. „Tehát a realitás és az irrealitás között lavírozva az irrealitás oldaláról így lehet a magyar érdek felé átbillenteni ezeket a nagy történelmi kérdéseket. És ezek most a levegőben vannak” – sorolta az éveket.

Az előadó nem kívánt állást foglalni a tekintetben, hogy a mostani magyar kormányt mennyire foglalkoztatja Trianon revíziójának kérdése, „mert ez nem tartozik a nyilvánosságra.” Ennél sokkal fontosabb tartja, hogy a Kárpát-medence magyarjait ez milyen mértékben hozza lázba. „Mert ha többség azt mondja, fogadjuk el Trianont, akkor száz év múlva már Székelyföldön is csak egy-két magyar enklávé marad.” Mindazonáltal úgy véli, „a történelem most új lehetőséget kínál a magyarok számára,” aminek feltételei – lásd fentebb – jórészt adottak. „Innentől kezdve a tisztelt politikusokra tartozik, miként oldják meg ezt a feladatot” – zárta előadását Raffay Ernő.

Címlapfotó: A felvétel a magyar csapatok bevonulása idején, 1940. szeptember 11-én készült Csíkszeredában. Raffay Ernő szerint ha akkor lehetett határt módosítani, most is lehet (Fortepan/Horváth József)