Uszítás és gyűlöletkeltés

Megdöbbentett, felháborított és ugyanakkor elszomorított annak híre, hogy Kovászna Megye Tanácsának múlt heti ülésén a román nemzetiségű képviselők magyar kollégájuk kérésére sem adóztak egy perc néma felállással az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc áldozatai emlékének. Megdöbbentett annak ellenére, hogy soha, még gyermekkoromban sem voltak kétségeim a mindenkori román hatalomnak az erdélyi magyarokra vonatkozó szándékát illetően. És ez 1920 óta nem más, mint a beolvasztásunk vagy elüldözésünk. A bukaresti magyarfalók helyi megbízottjai azonban ilyen nyíltan és aljas módon még nem mutatták ki az irántunk felülről táplált ellenséges érzelmeiket.

Felháborított, hiszen magyarok ezrei adták életüket, és milliók váltak földönfutóvá azért, hogy Európában véget vessenek a kommunista diktatúrának és idegen megszállásnak. De szép számmal akadtak románok is, akik hozzánk csatlakoztak, és ezért az életükkel fizettek, vagy éveket kellett börtönben, illetve munkatáborokban tölteniük. A szabadságukat nekik köszönhető utódok mégis megvonják tőlük a tiszteletadást.

Elszomorít, mert azt bizonyítja, hogy a több évtizedes agymosás, illetve ellenünk való uszítás Romániában elérte a célját, hiszen elbutította és elvakította a többségi politikum és értelmiségi réteg túlnyomó részét. A történések legalábbis ezt igazolják. Ilyen nagyfokú érzéketlenségre ugyanis, mint amilyennek az elmúlt héten, Sepsiszentgyörgyön tanúbizonyságát tették, csak kigyomlált tudatú és kilúgozott lelkű emberek képesek.

Nem csak a román nemzet tragédiája azonban, hogy a sorsát ilyen gyűlöletben tobzódó és józan ítélőképességet nélkülöző alakok irányítják, hanem a miénk, magyaroké és környező népeké is. Európának ebben a huzatos szögletében ugyanis ha nem fogunk össze, mindnyájunkat elseper a történelem szele. Így pedig véglegesen pont kerül majd a két nemzet idegenek és zsoldosaik által szított szembenállására. Éppen ezért ezt magunkban és bennük egyaránt kötelességünk tudatosítani – amíg még nem késő.