Wimbledon csak egy van

1877-ben, amikor a szelíd Arany János Őszikéket kezdett ültetni irodalmunk virágoskertjébe, a kevésbé szelíd oroszok és törökök meg egymásnak estek, az angolok, ha már Viktória királynő India császárnőjévé is kikiáltatott, gondoltak egyet, ejsze még kellene valami hagyomány a hidegvér, az esernyő és a csapnivaló koszt mellé, és elindították a wimbledoni teniszturnét, amely mindmáig egészségesen működik, köszöni szépen, aki nem hiszi, nézze meg az Eurosporton.

És száznegyven év múltán, pontosan július tizedikén egy Gilles Müller nevű luxemburgi úriember is gondolt egyet, íme, itt vagyok harmincnégy évesen, semmi különöset eddig nem nyertem, maholnap ezek kényszernyugdíjaznak a profiteniszből, mi lenne, ha megverném Rafa Nadalt egy négy és fél órás, ötszettes meccsen, az utolsó szett eredménye lenne példának okán 15-13? És úgy lőn.

Ha valakinek bizonyítanom kellene: a sport a modern ember eposza, ezt a mérkőzést használnám szemléltető eszköznek. Mint a vas Spárta és a csillogó bronz Athén összecsapása. Nadal csupa izom, csupa ideg, mint Sylvester Stallone a dzsungelben (és néha hasonlóan intelligens tekintettel), Müller pedig, akár a némafilmhős rendületlen arcú Buster Keaton. Nadal vagy hat meccslabdát mentett hősi halála előtt. Amikor a wimbledoni szupercivilizált közönség úgy szurkol, mint egy focimeccsen, tapsol, bekiabál és a bíró nem „silence, please”-t mond, hanem mosolyog, azt jelenti, a pályán történelmet írnak. A legszebb mozzanat mégis az volt, hogy ez a két csodasportoló könnyes szemmel hagyta el a csatateret.

A BBC közvetítése megérne egy külön fejezetet. Profizmus a felsőfok felsőfokán.

A női meccseket lassan csak füldugóval ajánlatos követni. Hol vagyunk a békeidők elegáns cakapaka labdázásától, az akkori közönség hölgytagjai sorra ájultak volna a mai nyögések-ordítások hallatára. Julia Ostapenko önmagában esettanulmány. Ahogy ellenfelét nézi, öklét rázza, majdnem nekimegy a nézőknek, előre sajnálom azt, aki ura lesz, ha egyáltalán férfiú meri elvenni a hölgyeményt.

Megható a labdaszedő gyerekek ténykedése. Szabványos, ezerszer begyakorolt mozdulatok. Szidják az angolok is az illiberalizmust, de azért tudják, hogy rendnek lennie kell. Ez Wimbledon.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.