Tizennegyedik bejegyzés

Kedves (karantén)naplóm, most már két hete tart a kijárási tilalom. Számomra, mint egy eléggé introvertált embernek, inkább kijárási álom. Sosem voltam az az össze-vissza, fölöslegesen mászkálós, nem fájt sosem az itthonlét. De azért a karantén az karantén, s illene követni a divatot.

Sokan ugyanis mesterszakácsok lettek lakásukban, vannak az elvetemült otthon edzősök, azok, akik minden könyvet újraolvasnak. Jó néhány ismerősöm fellendítette Facebook és Instagram oldalát, mindennap megoszt valami fényképet, viccet, videót, kutyát, macskát, vicces kutyás videót. A kedvenc ismerőseim meg arról posztolnak óránként, hogy a citrom meg a fokhagyma, az ilyen-olyan csodaszerek ebből a vírusból is kigyógyítanak, mint minden másból.

Én még nem tudom, melyik csoportba soroljam be magam. Az szinte biztos, hogy nem most fogok elkezdeni sportolni, ötliteres flakonokat emelgetve, vagy éppen mi a trendi, fene tudja. Főzni főzök, majd’ mindennap, ahogyan amúgy eddig is tettem. De az én pityókatokányom, ha rózsaszín tálkába teszem sem lesz olyan csini-bini, mint ismerőseim banános zabpehelye vagy pirított tökmagokkal teleszórt brokkolis akármije. Tehát ez is kilőve. Mi este, farkaséhesen amúgy is úgy szabadulunk rá a már öt órája rotyogtatott paprikásra, mint a kiéheztetettek, nincs idő azt fotózgatni-posztolgatni.

Valahogy az én életemben ezek a napok is úgy szaladnak, mint a többi. Amíg első héten még játszani is volt időm, addig ezen a héten rá kellett jönnöm, hogy a munka, a főzés, a mosogatás, rendrakás, egy kis olvasás pontosan elég egy napra. Ti, többi nő, akinek még esetleg gyereke is van, hogy csináljátok? Amióta bevállaltam ezt a háziasszony szerepet, ideköltöztem karanténozni a barátomhoz, valahogy még úgy sem megy az időbeosztás, mint azelőtt.

Ma anya bevállalta, hogy készít ebédet nekünk is. Már csak azt kell kitalálnom, mit írok a deklarációra, hogy érte menjek. De legalább lesz alkalmam normálisan felöltözni; lehet, még sminkelni is fogok a tavaly tavaszi, kolozsvári idők emlékére.