Felhívás!

Mindenki retteg

Nagy szeretettel gondolok vissza a nagyszüleimre, gyerekkoromra, azokra az időkre, amikor a konyhában üldögéltünk, közösen elfogyasztva a reggelit. Aztán nap mint nap látom a mai vágtató világot. A szülőket, amint egy üres kávé felhörpintése után rohannak, mert akár egy kis késés esetén ki is rúghatják őket a nehezen megszerzett munkahelyükről, ahonnan késő este keverednek haza, mert az idegen tulajdonosok részéről az az elvárás, hogy foglalkoztatásukért cserébe még néhány órát ingyen is lehúzzanak munkaidejük lejárta után. Este, magukra maradva, fojtott hangú vitát folytatnak arról, ki vigye reggel autóval a gyereket, mert „nehéz” gyalog megtenni a tízperces utat az iskoláig…

Megkezdődött az iskola. Olvasom, hallom, hogy a gyerekeknek nem is szabad érintkezniük az osztálytársaikkal. Szomorú. Szegény gyerekekre gondolok, hogy mennyi sok lemondást várnak el ma tőlük. Aggódom értük. A számítógép mellett üldögélnek, s ha néha felnéznek, akkor is valamit babrálnak az okostelefonjukal…

Valaha volt az elemi iskolában szépírás-óra. A gyakori telefonhívás helyett ceruzával, hatalmas ákombákomokat, szemüveg nélkül is jól látható betűket róttunk a kockás füzetbe. Mindennek hiányát megsínyli a fejlődésük.

Nem értem, nem tudom, mi vár a kisgyerekekre, sem azt, mi vár ránk, idősebbekre. Azt beszélik, az „jön le” a médiából, hogy 2023-ig folytonos félelemben kell élnünk. És ki tudja, mi érkezik utána… Újabb vírusok?

A számítógéppel nem lehet felváltani az iskolai szellemet, a kisiskolás baráti kapcsolatokat. Az elveszett időt nem lehet soha, semmivel bepótolni. Éveket veszítünk, veszítjük életünk idejét ezen a földön!

Orbán Barra Gábor, Sepsiszentgyörgy

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.