Köszönetet várnánk

Jó néhány történetíró ma már arról értekezik, hogy Erdélyt jóval Trianon előtt veszítette el a magyarság, amikor nem a történelmi elsőbbség elvét vették alapul, hanem – persze, amerikai javaslatra – belementek a román játszmába, hogy a népességgel számoljanak, amikor Erdőelvén a legjobb esetben is csak a németekkel közösen értük el a népesség 50 százalékát.

Pedig az élesebb szemű erdélyiek már a világháború kezdetekor jelezték, hogy főleg az ország vezető rétege nem veszi észre, de a románság értelmiségének nemzetiségi érzékenysége elérte az elszakadáshoz szükséges szintet.

A nagy háború kitörésekor Adyn kívül szinte senki nem látta, senki sem hitte, hogy „Erdélyt elvehetik.” Ady látta ezt. És látta Kós Károly is, hiszen a balázsfalvi gyűlésről írt levelében azt írta: „amint Beksics Gusztáv megjövendölte egykoron, mihelyst az erdélyi oláhság kultúrailag, vagyonilag és társadalmilag konszolidálódik, abban a pillanatban kérdéssé válik a magyar Erdély léte.”

Erdély elvesztéséről beszélve Wass Albert egy visszaemlékezésében azt mondta, még az apja sem hitte, hogy Erdély a románokhoz kerülhet, a többi nemes egyszerűen legyintett erre a felvetésre. Kevesen gondolták, hogy egy országot, még ha több nemzetiség lakja is, szétrobbantanak, és az új határokat a nagyhatalmak gazdasági és katonai érdekeik szerint húzzák meg.

A külföldre menekült transzilván nemesség tagjainak vagy utódainak nem egy visszaemlékezésében olvasható, hogy még csak nem is gondoltak Erdőelve Magyarországtól való elcsatolására. És mikor ez megtörtént, szinte puskalövés nélkül adták át Romániának. És nem is gondoltak arra, hogy még valaha visszajönnek.

Magyarán a népüket itt hagyták ebek harmincadjára. A népet, akit két háborúban is vágóhídra vittek. A frontról visszajövők pedig Erdélyben maradtak. Éppen ezért csodálkoztam, amikor nemeseink lelkiismeret furdalás nélkül jöttek vissza, egy szó bocsánatkérés nélkül, és követelték a jussukat, vagyis a gesztenyét, amit mások kapartak ki számukra. Egy köszönöm azonban megilleti legalább azokat, akik ezt, főleg az örökösök számára (mint például a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyt) nem kis erőfeszítéssel rendbe tették, s megmentették a romosodástól.